A tudomány-háború

 

(ELTE BTK, filozófia szak, szigorlati dolgozat, 2000. második félév. Témavezető: Dr. Fehér Márta)

 


 

1. A TUDOMÁNY-HÁBORÚ TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE *

1.1. A kultúrstúdiumok tudománykritikái *

1.2. A konzervatív oldal megjelenése *

1.3. A tudomány-háború főbb hadmozdulatai *

1.4. A körvonalazódó álláspontok *

2. A KONSTRUKTIVISTA ÁLLÁSPONT *

2.1. A posztmodern filozófia *

2.2. Tudományfilozófiai relativizmus *

a. Karl Popper *

b. Willard Orman van Quine *

c. Thomas Kuhn *

d. Paul Feyerabend *

2.3. Tudomány- és tudásszociológia *

a. A klasszikus tudomány- és tudásszociológia *

b. A szociálkonstruktivizmus és a tudásszociológia erős programja *

2.4. Intellektuális mozgalmak *

a. Marxizmus *

b. Feminizmus *

c. Multikulturalizmus *

d. “Greenpeace” *

e. “New Age” *

f. Összefoglalás: Vádak és tézisek *

3. A REALISTA ÁLLÁSPONT *

3.1. A realista álláspont forrásai *

a. A Felvilágosodás hagyománya *

b. Pozitivizmus, neopozitivizmus *

c. Tudományfilozófiai realizmus *

d. Összefoglalás: A realizmus tézisei és elvei *

3.2. A realista kritikák típusai *

a. Tárgyi félreértések *

b. Nyelvhasználati visszaélések *

c. Metaforák, analógiák *

d. Eltekintés a valóságtól *

4. Összefoglalás és értékelés *

4.1. A dogmatikusok és a szkeptikusok közti harc *

4.2. A tudás megalapozhatatlansága *

4.3. A tudomány normatív alapjai *

Hivatkozások *


 

1. A TUDOMÁNY-HÁBORÚ TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE 

 

1.1. A kultúrstúdiumok tudománykritikái

 

Főként az angol nyelvterületeken, és ezen belül is elsősorban az Egyesült Államokban az 1980-as évek végére olyan viták bontakoztak ki a különböző értelmiségi fórumokon (jórészt a humán- és társadalomtudományok területén), melyek speciális szakmai kérdések helyett a modern kultúra, modern civilizáció általános értékelésére irányultak. Az egyre szaporodó vitákat az adott történelmi szituáció váltotta ki, és annak számos jellegzetessége szerepet játszott a kialakulásukban. Egyfelől a politikai világtérkép polarizációjának megszűnése, másfelől a nyugati típusú civilizáció gátlástalan importja a harmadik világba a kapitalista világrend globális, “globalizált” győzelmét jelezte. Az értékek uniformizációja, sőt a pénz fölényes uralma minden más érték felett; a kultúrák ellentéteinek, vagy egyáltalán a kultúráknak a megszűnése: mindez sokak véleménye szerint egy új, “sötét” világkorszak beköszöntéséről adott hírt. Még az a nézet is széles körben elterjedt (Fukuyama híres könyve, “A történelem vége” nyomán [ Fukuyama 1992] ), hogy ez az új világrend történelmileg meghaladhatatlan, és így az emberiség elérkezett a társadalmi “hőhalál”, a Nietzsche-i “utolsó ember” állapotába. Mások az egyre elkerülhetetlenebbé váló környezeti világkatasztrófa apokaliptikus látomásaival festették le a (közeli) jövőt, miközben hangsúlyozták, hogy az emberiség gyakorlatilag semmit nem tesz a katasztrófa elkerülése érdekében. A vitákban természetesen szót kértek az ellentétes vélemény képviselői, a modern civilizáció hívei is, illetve azok, akik józanságra intettek, és kevésbé radikális kritikákat fogalmaztak meg. Ezekre a sokféle és mégis összefonódó, igen nehezen körvonalazható vitákra egy sajátos gyűjtőnév ragadt rá: a “kultúra-háború”.

A “tudomány-háború” tehát az ún. “kultúra-háború” jelenségéhez kapcsolódva, annak mintegy “frontjaként” jelent meg a kilencvenes évek elején az amerikai szellemi életben. Azok közül, akik a “modernista”, “nyugati típusú” vagy “eurocentrikus” civilizáció veszélyeire hívták fel a figyelmet, sokan a veszélyek (részleges) forrását abban látták, hogy civilizációnkban a tudomány és a technológia mintegy hatalmi eszközzé, a kapitalizmus érdekeinek kiszolgálójává vált. (Megjegyzendő, hogy amikor angol nyelvterületen egyszerűen “tudományról” [science] beszélnek, akkor ezalatt rendszerint a “kemény” tudományokat, vagyis a természettudományokat értik. A továbbiakban a dolgozat szövege ehhez a szóhasználathoz tartja magát.) Mi több, a modern tudomány és a rá épülő technológia egyenesen azzal a céllal jött létre, hogy a születőben levő modern kapitalista társadalom céljait szolgálja, annak intézményes és gazdasági rendjét képviselje és legitimálja. A modernizmus civilizációjának kritikájában tehát az egyik, ha nem éppen a legfontosabb lépés a modern tudomány és technológia bírálata: kimutatni azt, hogy miközben az álszent tudomány az érték- és érdeksemlegesség, objektivitás és autonómia jelszavai mögé rejtőzik, addig valójában egy bizonyos civilizációt és társadalmi rendet juttat érvényre, sőt uralomra.

Ahogy a kultúra-háború esetén igaz az, hogy a vitákban megjelenő álláspontok rengeteg különböző forrásból táplálkoznak és számtalan eltérő kontextusban fogalmazódtak meg, úgy a tudomány-háborút tekintve ez a diverzitás talán méginkább jellemző. Mind a tudomány bírálói, mind a védelmezői elismerik, hogy sem a támadások, sem az ellentámadások nem alkotnak egységes “frontot”, és a vitákban szinte kibogozhatatlanul keverednek a filozófiai, etikai, politikai, ideológiai, szociológiai és egyéb szempontok. Abban azonban a kritikai álláspont képviselői általában egyetértenek, hogy a tudománnyal (és technológiával) szembeni bírálatukat nem a tudomány szemszögéből, a tudományos világnézethez képest belülről fogalmazzák meg, hanem mintegy kívülről, a humán- és társadalomtudományok szempontjából. Minthogy ez utóbbi területet sokan a “kultúrstúdiumok” néven emlegetik, ezért a tudományok kultúrstúdiumok általi elemzésére a “tudomány-stúdiumok”, vagy általánosabban a “tudomány- és technológia-stúdiumok” névvel szokás utalni, és bár ez az elnevezés elméletileg nem (csupán) a tudománnyal szembeni álláspontokra utal, gyakran mégis azok gyűjtőneveként szokták használni.

A második fejezetben a tudomány-háború kritikai hadműveleteinek négy főbb intellektuális forrását fogom elemezni: egy általános filozófiai kontextust (a posztmodern filozófia modernitás-ellenes álláspontját); a tudományfilozófiai kontextust (a relativista álláspontok térhódítását); a szociológiai kontextust (egyrészt a tudományszociológia főbb téziseit, másrészt a tudásszociológia ún. “erős programjának” követeléseit); valamint néhány programszerű, intellektuális mozgalmakkal kapcsolatos álláspontot (marxizmus, feminizmus, multikulturalizmus, “green peace”, “New Age”). Ez a lista persze korántsem kimerítő, de azt remélem, hogy segítségével főbb vonalaiban számot lehet adni a kritikák szempontjairól, indítékairól és céljairól.

 

 

1.2. A konzervatív oldal megjelenése

 

Szinte természetes, hogy a tudomány ellen irányuló kritikák heves tiltakozást váltottak ki a tudomány legádázabb hívei, vagyis elsősorban a tudósok részéről. Az egyik legelső és legismertebb ellentámadást két tudós, Paul Gross (biológus) és Norman Levitt (matematikus) könyve képviselte, melynek címe: “Babona egy magasabb szinten: Az akadémikus baloldal és vitái a tudománnyal” [ Gross és Levitt 1994] . A könyv 1994 tavaszán jelent meg, és támadásokat intézett az “akadémikus baloldal” bizonyos képviselői ellen: Jacques Derrida filozófus, Stanley Aronowitz szociológus, Katherine Hayles irodalomkritikus, Steven Shapin és Stephen Schaffer tudománytörténész azok között az “áldozatok” között voltak, akiknek a szövegeiben a szerzőpáros ténybeli tévedéseket, érvelési hibákat, nyelvhasználati visszaéléseket vagy tudományos inkompetenciát vélt felfedezni. Úgy tűnik azonban, hogy a támadás mögött nem állt egy világosan átgondolt koncepció, hiszen sem az “akadémikus baloldal” terminus jelentése nem került tisztázásra (és a célba vett értelmiségieket valóban nem könnyű egy kalap alá venni), sem pedig a vádak nem rendeződnek egyetlen közös szempont – vagy akár összefüggő szempontrendszer – alá. A könyv valójában nem egy józan, világosan körvonalazott elméleti vitában foglalt állást, hanem egy még alig tudatosított feszültségből született.

Gross és Levitt könyvének a legvitatottabb jellemzője, legalábbis a vádak szerint, agresszív hangvétele volt. A támadást a megtámadottak és a velük szimpatizálók egyöntetűen durvának és kegyetlennek találták, melyet a szerzők azzal a céllal indítottak, hogy bizonyos értelmiségieket nevetségessé tegyenek a szakmai és a szélesebb közönség előtt. Bár a könyvben körvonalazódó álláspont híveinek többsége máig tiltakozik a vád ellen, egy mindenképpen tagadhatatlan: a kemény hangvételű kritikák konkrét gondolkodók ellen irányultak, és a bírált értelmiségiek, ha nem kívántak hallgatólagosan elismerni a támadás jogosságát, kénytelenek voltak felvenni a kesztyűt.

A könyv megszabta a hozzá csatlakozó ellentámadások hangulatát, és hatására a “konzervatívok” zászlaja alá sereglett számos olyan értelmiségi, aki megfelelőnek látta az alkalmat arra, hogy társai segítségével egyszer és mindenkorra elsöpörje a tudománnyal kapcsolatos félreértéseket. Ennek érdekében egy sor konferenciát hívtak össze, melyek közül a legfontosabb 1995 nyarán került megrendezésre a New York-i Tudományos Akadémia szervezésében, “Menekülés a tudománytól és az észtől” címmel [ Gross, Levitt és Lewis 1996] . Ezeken a konferenciákon szinte már agitációs hangulat uralkodott, és a szervezők arra fektették a hangsúlyt, hogy felhívják a figyelmet a tudomány-stúdiumok mögött rejlő veszélyre, amely a tudomány tekintélyét, a modern társadalmat vagy egyáltalán az emberi racionalitást fenyegeti. Gross és Levitt névválasztásának hatására – “akadémikus baloldal” – a vádak politikai színezetet kaptak, részint általános politikai értékrendek hangoztatásával, részint konkrét tudománypolitikai kérdések felvetésével.

A helyzet tudománypolitikai, tudományszociológiai oldalához tartozik az a trend, amelyet az ún. poszt-akadémikus tudomány-korszak beköszöntéseként szokás jellemezni [ Fehér 1997] . Ezen elképzelés szerint a legújabb időkben a tudomány művelése fokozatosan elszakadóban van az “akadémikus” jellegű intézményes keretektől, vagyis attól az állapottól, amelyben az állami támogatás képessé teszi a tudósokat a szabad, érdekmentes kutatásra, és a kutató egyre inkább az őt pénzelő vállalat, cég érdekeinek függvényében tevékenykedik. A megrendelésre előállított “szellemi bérmunka” már nem a társadalom általános javát szolgálja, és így a tudományos ismeret a megrendelő jogszerű tulajdonává válik. Természetes, hogy az ilyen helyzetben az alapkutatások mostoha helyzetbe kerülnek, ugyanis mivel közvetlen hasznot csak az alkalmazott kutatás hozhat, a tisztán elméleti jellegű tudományos tevékenység támogatás hiányában elsorvad. A támogatás fokozatos megvonását és az állami dotáció kivonulását a tudományos kutatásokból sokan arra vezetik vissza, hogy a tudomány általános társadalmi megítélése egyre kedvezőtlenebb, és ennek okai között bizonyára szerepet játszanak a tudomány ellen indított támadások is. (A tudósok körében leginkább nehezményezett esetek közé tartozik a “szupravezető szuperütköztető” nevű hatalmas részecskegyorsító építésének leállítása, amely számos reményétől fosztotta meg napjaink elméleti fizikáját.)

Mindezek fényében nem meglepő, hogy egy elterjedt nézet szerint a “baloldal” elleni fellépés nem csak intellektuális szükséglet, hanem fontos gyakorlati motivációi is vannak: a vádak szerint a tudomány-stúdiumok az irracionalizmus egy anti-modern formáját képviselik, amely fenyegetést jelent az egész modern értékrendre, kultúrára és civilizációra nézve.

 

 

1.3. A tudomány-háború főbb hadmozdulatai

 

A személyes támadások és a kemény vádak hatására az addig meglehetősen szétszórt, diffúz csoportot alkotó “baloldal” képviselői közül némelyek egy többé-kevésbé egységes táborba tömörültek, hogy némiképpen ellensúlyozzák a konzervatív oldalon gyülekező seregeket. A legfontosabb válaszlépés a Social Text című, kultúrstúdiumokkal foglalkozó folyóirat részéről történt: a szerkesztők kiadtak egy speciális számot (1996 tavasz-nyár), melyben a Gross és Levitt-féle és ahhoz hasonló támadások elleni védekezésnek kívántak fórumot biztosítani. A megtámadottak közül valóban sokan szót kértek, és arra használták ezt a fórumot, hogy álláspontjukat lehetőleg világosan és immár félreérthetetlenül összefoglalják, valamint hogy kritikával illessék a “Babona egy magasabb szinten”-t és hangadó híveit.

Ezt a válaszlépés azonban balul sült el, méghozzá egy kegyetlen tréfának köszönhetően. Alan Sokal, a New York-i Egyetem fizikus professzora leközölt ebben a számban egy cikket “A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel [ Sokal 1996a] , melyet a szerkesztők szívesen (és minden különösebb szakértői ellenőrzés) nélkül fogadtak el: végre egy tudós, aki csatlakozik a tudományt bírálók táborához! Cikkében Sokal a modern fizika és matematika fogalomtárát kritizálja, méghozzá főként posztmodern filozófusoktól és a tudomány-stúdiumok szerzőitől vett idézetek alapján, és annak kimutatásán fáradozik, hogy a huszadik századi fizika fejlődése a modern tudományosság elégtelenségére vet fényt, és egy posztmodern tudományideál győzelemre jutását teszi szükségessé. A cikk azonban egy beugratás, ugyanis szerzője csupán a “posztmodern tudományosság” egy paródiáját fogalmazta meg benne, kísérletként annak kimutatására, hogy egy “posztmodern” folyóirat nem támaszt(hat) túl magas intellektuális követelményeket a benne megjelenő írásokkal szemben. A kísérlet sikerült: a Social Text szerkesztői nem vették észre a tréfát, az írást komolyan vették, és így a cikk megjelentetése látványos öngólnak bizonyult. Sokal egy másik folyóiratban (a Lingua Franca-ban, miután a Social Text nem volt hajlandó erre) leleplezte saját csalását [ Sokal 1996b] , és ezzel világszerte óriási vihart kavart.

A Sokal-botrány néven elhíresült eset igazán széles körű ismertséget hozott a tudomány-háború számára: az eseményről a világ vezető napilapjainak némelyike is beszámolt, többen a címoldalon. Az Egyesült Államokon kívüli világ jórészt csak ennek köszönhetően értesült az amerikai értelmiséget megosztó ellentétről, és rengetegen szinte kötelességüknek látták, hogy azonnal csatlakozzanak ehhez vagy ahhoz a táborhoz, vagy csak kinyilvánítsák a Sokal-cikkhez fűződő szimpátiájukat vagy ellenszenvüket. Mások értetlenkedve fogadták az esetet, és további információra tartottak igényt: egyfelől tudni akarták, hogy kiket támad Sokal és pontosan milyen indokkal, illetve mit is állítanak a cikkben parodizált nézetek képviselői, másfelől arra is kíváncsiak voltak, hogy a paródia segítségével kifejezésre juttatott szembenálláson túl milyen álláspontot képvisel Sokal, illetve ő és “fegyvertársai” milyen vádakkal illetik a tudományt kritizálókat.

A “sértett fél” nem késlekedett a tájékoztatással: még 1996-ban megjelent a Social Text említett számának egy bővített kiadása könyv formájában is (természetesen a Sokal-cikk kihagyásával). A könyv címe egyszerűen az, hogy “Tudomány-háború” [ Ross 1996a] , szerkesztője pedig a folyóirat egyik alapító munkatársa, Andrew Ross volt (az “Amerikai stúdiumok” professzora), aki továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a tudomány-stúdiumok szerzői világosan és programszerűen kifejtsék álláspontjukat, még akkor is, ha a különböző szerzők nézeti nem teljesen állnak összhangban egymással. Az ellenfél álláspontját összefoglaló, hasonló könyv alakú cikkgyűjtemény csak 1998-ban jelent meg, Noretta Koertge tudományfilozófus szerkesztésében, “A homokra épült ház” címmel [ Koertge 1998] . Ebben részint általános filozófiai kritikákkal illetik a tudomány-stúdiumok radikálisabb képviselőit (pl. Sokal is szót kap), részint alapos tudománytörténeti elemzések segítségével próbálják kimutatni, hogy az ellenfeleik a relativista és szociálkonstruktivista nézeteiket a tudomány téves ismeretére alapozzák.

Maga Sokal szintén írt egy könyvet – Jean Bricmont belga matematikussal együtt – abból a célból, hogy alapos elemzésnek és kritikának vesse alá azt a fő intellektuális forrást, amelyből szerinte a tudomány-stúdiumok szerzői táplálkoznak: a francia posztmodern filozófiát. Sokal bizonyos, általa posztmodernnek vélt francia értelmiségiek szövegeit kritizálja, amelyekben a szerzők a tudományra hivatkoznak – “persze” hibásan. A könyv először Franciaországban jelent meg, francia nyelven, “Intellektuális imposztorok” címmel [ Sokal és Bricmont 1997] , majd a szerzőpáros lefordította angolra is, és “Divatos nonszensz” címen jelentette meg [ Sokal és Bricmont 1998] . A Sokal-könyv és a “Homokra épült ház” álláspontját és kritikáinak szempontjait a 3. fejezetben ismertetem.

 

 

1.4. A körvonalazódó álláspontok

 

Annak hatására, hogy a viták a “publikusság oxigénjéhez” jutottak (az előző szakaszban említett “hadműveleteknek”, illetve a tudomány-háború további eseményeinek köszönhetően), az érvek és ellenérvek szigorú ellenőrzés alá kerültek. Ma már kisebb figyelem jut a megfontolatlan, túl radikális kritikáknak ugyanúgy, mint az agresszív, fölényes támadásoknak. A vitázó felek egyre inkább rákényszerítik egymást, hogy világosan megfogalmazzák álláspontjukat, és hogy behatóbban megismerjék az ellenfél álláspontját is. Ennek egy további, igen fontos következménye az lett, hogy a racionális kritikák sokszor meghallgatásra találtak, és néhány esetben mindkét fél képviselői hajlandóak voltak engedni túl erős követeléseikből: a vélemények talán közelednek egymáshoz. A fegyverek azonban még távolról sem hallgattak el, és feltehetőleg sokáig nem is fognak.

E történeti áttekintés végén érdemes tömören összefoglalni az álláspontokat úgy, ahogyan a vitákban körvonalazódtak. A tudomány elleni kritikákat persze nehéz egységes alapon látni, és a különböző ellentámadások eltérő szempontokat emeltek ki. Íme néhány megfogalmazás:

Sokal a “posztmodernizmus” nézetét a következő ismérvekkel jellemzi: “a Felvilágosodás racionalista hagyományának többé-kevésbé explicit visszautasítása, a tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített elméleti diskurzus működtetése, valamint egy olyasfajta kognitív és kulturális relativizmus elfogadása, amely szerint a tudomány nem több, mint ‘narráció’, ‘mítosz’ vagy társadalmi konstrukció a többi ilyen között” [ Sokal és Bricmont 1998. 1. o. (Magyar kiadás: 14.o.)] . A vád tehát az irracionalizmus, az anti-empirizmus és a relativizmus.

Philip Kitcher tudományfilozófus, a “Homokra épült ház” egyik tanulmányának szerzője a tudomány-stúdiumok “négy dogmáját” kárhoztatja: “(1) Nincsen igazság, hanem csak társadalmi elfogadás; (2) sem ész, sem valóság nem szabhat korlátot a vélekedések rendszerének, és egyetlen vélekedés-rendszer sem kitűntetett; (3) nem lehet aszimmetria az igazság és a hamisság, a társadalom és a természet magyarázatában; és (4) mindig tisztelnünk kell az ‘aktor-kategóriákat’” [ Kitcher 1998. 44. o.] . Úgy tűnik, Kitcher elsősorban a tudásszociológiai elemet ítéli el a tudomány-stúdiumokban (lásd 2.3.b szakasz).

Norman Levitt, a “Babona egy magasabb szinten” egyik szerzője is a ‘szociálkonstruktivizmust’ nevezi a “tudomány-stúdiumok központi dogmájának”: “a tudomány az ideológiának egy különösen erős fajtája, melynek elméleteit és konstrukcióit ‘társadalmi’ erők formálják és diktálják, vagyis ezek az elméletek és konstrukciók társadalmi, politikai és gazdasági eszméket kódolnak, míg a természet csak tetszőleges szerepet – vagy talán semmilyen szerepet sem – játszik a tudományos igazság meghatározásában” [ Levitt 1998. 272. o.] .

A fenti bírálatok tehát általában azt hangsúlyozzák, hogy a tudomány-stúdiumok szerzői túl nagy szerepet tulajdonítanak a tudományos elméletek és ismeretek magyarázata esetén a társadalmi és egyéb “külső” tényezőknek, míg túlságosan kis szerepet szánnak a valóságnak vagy természetnek, valamint túlzottan hangsúlyozzák a tudomány esetleges, nem unikális jellegét. Az őket bírálók ezzel szemben ragaszkodnak mind a tudomány igazolhatóan privilegizált státuszához, mind az empirista normatívához, és elhibázottnak tekintenek minden olyan elemzést, amelyik a tudományos ismeretek legfontosabb (vagy végső) forrásaként nem a valóságot jelöli meg. Ezért a továbbiakban a nehézkes körülírások elkerülése érdekében a következőképpen fogom azonosítani a tudomány-háborúban szembenálló két fő csoportot: a tudomány-stúdiumok “posztmodern”, “baloldali”, “externalista” vagy “szocializáló” képviselőit “konstruktivistáknak” fogom nevezni (a társadalmilag konstruált elem hangsúlyozása miatt), míg a “konzervatív”, “internalista” vagy “jobboldali” támadókat “realistaként” fogom emlegetni (a valóság szerepének hangoztatása miatt).

Csakhogy a konstruktivista kritikák elsősorban abból indulnak ki, hogy nem-empirikus, tehát szociális, politikai, kulturális, stb. magyarázatokra azért van szükség a tudomány elemzésénél, mert a valósághoz való viszonyunk korántsem olyan egyértelmű, a valóság egyáltalán nem olyan közvetlenül hozzáférhető a számunkra, mint ahogy azt a realisták magyarázata megkövetelné. (Hilary Rose, a “Tudomány-háború” kötet egyik írásának szerzője ezt a viszonyt a következő viccel illusztrálja [ Rose 1996. 94. o.] : Egy ember, akit nagyon zavart a Picasso festményein szereplő emberalakok valótlansága, odament egyszer Picassohoz, és így szólt hozzá: “Mondja, mester, miért nem fest ön valósághű képeket? Látja, mint ez itt” - és megmutatta a festőnek felesége fényképét. Mire Picasso csak ennyit mondott: “Ez a hölgy elég apró.”) A következő fejezetben azt próbálom összefoglalni, hogy ez a naiv realizmussal szembeni szkepszis, vagyis a konstruktivisták alapvető “dogmája” milyen intellektuális forrásokból táplálkozik.

 


 

2. A KONSTRUKTIVISTA ÁLLÁSPONT

 

2.1. A posztmodern filozófia

 

A “posztmodern” szó tág értelemben egy olyan (sokak szerint már lejárt) kulturális divatot jelöl, melynek forrásait és kereteit talán lehetetlen pontosan meghatározni. Úgy tűnik, a posztmodern stílus és szemléletmód először a művészetben (pl. irodalom, építészet) jelentkezett, és a 1960-as és 70-es években vált általános jellegű kulturális irányzattá, nem függetlenül az akkori politikai közhangulat változásaitól. A korai posztmodern eszmék elsősorban két helyen terjedtek el: Franciaországban, ahol részint a strukturalista irányzat folytatását-meghaladását jelentették, részint pedig a német értelmiséggel (frankfurti iskola) folytatott vita francia álláspontját kristályosították ki; valamint az Egyesült Államokban, ahol az intellektuális kereteket ugyancsak a legelismertebb francia posztmodern értelmiségiek nézetei szabták meg, bár ezek az eszmék itt sajátos politikai-ideológiai arculatot kaptak. A legjelentősebb posztmodern gondolkodók közé tartozik pl. Jean-Franç ois Lyotard, Jacques Derrida, Gilles Deleuze, Jean Baudrillard és Michel Serres.

A posztmodern mint filozófiai irányzat egy olyan hagyomány keretei között született, amelyet “kontinentális” típusú filozófiának is szokás nevezni (szemben az “analitikus” filozófiai hagyománnyal), és amely szembefordul az egész felvilágosodás objektivista, racionalista, scientista jellegű habitusával. A kontinentális filozófiai tradíció kétségeket támaszt a korábban szinte evidenciának számító elvvel szemben, amely szerint a tudományos típusú racionalitás lenne a filozófiai elmélkedés kánonja – ezt a kétségbe vont elvet állítja be a modernizmus központi dogmájaként. A posztmodernizmus azonban nem egyszerűen (vagy egyáltalán nem) a modernizmus meghaladását jelenti (bár az elnevezése ezt sugallja), hanem egyfajta reakciót, szembehelyezkedést képvisel, amely tehát szervesen függ a modern világ létezésétől és dominanciájától. A posztmodern egy sajátos viszonyulás a meglévő modernhez.

A posztmodern filozófia eme sajátossága abban áll, hogy a modernizmus értékeit nem általában vitatja, hanem csak érvényességi tartományuk szempontjából. Szerinte a modernizmus legfőbb hibája ugyanis totalitárius igényeiben jelentkezik, vagyis abban, hogy az általa képviselt intellektuális mentalitást abszolút kitüntetettnek, egyedül érvényesnek tekinti. A felvilágosodás hagyományának racionalitása, racionalizmusa ezek szerint diktatórikus jellegű, hiszen az abszolút igazság, az abszolút objektivitás posztulálásával egyetemes értéknek állítja be önmagát. A modernista világkép nem azért kárhoztatandó, mert téves és elhibázott, hanem mert egysíkú és ezáltal szinte teljesen vak.

A posztmodernizmus alapvető elve nem más, mint a kétely (“bizalmatlanság”) a modernizmus totalitárius igényeivel, a “nagy elbeszélésekkel” (narratívákkal) szemben [ Lyotard 1979] . A posztmodern tagadja az ún. “logikai-diskurzív racionalitás” egyetemes érvényét, és elengedhetetlennek tartja a más típusú megismerési és világlátási habitusok érvényesülését. A posztmodern gondolkodás számára nincs abszolút nyugvópont (vagy nézőpont), ugyanis ez a gondolkodás mindenre rákérdez, mindent kétely alá von, beleértve önmagát is. Ez az önmagával szembeni kétely a mássággal szembeni toleranciát, a pluralitás érvényre jutásának igényét tolja előtérbe. A posztmodern tehát nem racionalitás-ellenes vagy irracionális, hanem csupán “relativizálja”, “kontextualizálja” a modern racionalitást, vagyis megfosztja az egyetemes érvényesség igényétől.

Természetes, hogy a posztmodern filozófia kritika alá veszi a felvilágosodás rajongását a tudományos megismerés iránt. Úgy látja, hogy a modernizmusban a racionalitás elsősorban a tudományos gondolkodásban, a tudományos haladásban jut érvényre, és a tudományos módszer (bármit is jelentsen ez a kifejezés) “az Igazság” letéteményeseként tetszeleg. A modernista tudomány arrogáns, diktatórikus, beképzelt és vak, és az intellektuális üdvözülés kötelező normájaként lép fel. A posztmodern filozófia tehát feladatának látja, hogy “dekonstruálja” a modernizmus e felfuvalkodott mítoszát – ám hangsúlyozandó, hogy nem közvetlenül a modern tudományt támadja, hanem csupán a modern tudomány abszolutista törekvéseit. Kétségbe vonja a tudományos gondolkodásra jellemző merev, szigorú megkülönböztetések vagy demarkációk (pl. ember-természet, objektum-szubjektum) tarthatóságát, tagadja az a priori kitüntetett megismerési módszerek lehetőségét, és nem ismeri el a modern logika feltétlen érvényességét sem. Nem csoda, hogy a tudomány-háború konstruktivistái erősen támaszkodnak a posztmodern eszmékre, olyannyira, hogy álláspontjukat számos ellenfelük ma is egyszerűen csak posztmodernnek nevezi.

 

 

2.2. Tudományfilozófiai relativizmus

 

A konstruktivista szerzők nagy mértékben hagyatkoznak a tudományfilozófián belül lezajlott viták eredményeire. Bebizonyítottnak tekintik, hogy semmilyen tudományos tapasztalat sem határozhatja meg az őt leíró elméletet, valamint hogy egyetlen tudományos módszer sem tekinthető véglegesnek, bizonyíthatóan kitüntetettnek a többihez képest. Ebben a szakaszban annak szeretnék utánajárni, hogy melyek voltak a tudományfilozófia történetében azok a legfontosabb fordulópontok, amelyek végül az ún. relativista nézetek elterjedéséhez vezettek.

 

a. Karl Popper

 

Bár Popper sem relativistának nem nevezhető, sem nem tekinthető népszerű hivatkozási alapnak konstruktivista körökben, a következőekben ismertetett folyamat megindításában mégis igen fontos szerepet játszott, és ezért érdemes röviden megvizsgálnunk filozófiájának néhány vonatkozását.

A huszadik század első felének legnagyobb hatású tudományfilozófiai elméletei feladatukat abban látták, hogy azonosítsák azt a módszert, amelynek segítségével a (fejlett) tudomány biztos és igaz ismereteire szert tesz (lásd pl. a Bécsi Kör tudományfelfogását a 3.1.b. szakaszban). Popper legfontosabb hozzájárulása annak kimutatásában állt, hogy a tudományban az elméletek egyértelmű igazolása logikailag lehetetlen művelet, és így a tapasztalat nem szolgáltathat csalhatatlan alapot a tudományos tudás számára [ Popper 1959] . Ha pedig lemondunk a tapasztalatról mint az empirikus tudományok tévedhetetlen fundamentumáról, akkor egyben feladjuk a tudományfilozófia fundácionista igényeit is: a tudomány nem tehet szert biztos és igazoltan igaz ismeretekre.

Popper azonban, mivel őszinte híve volt a tudományos objektivitásnak és racionalitásnak, nem mondott le a “helyes” tudományos módszer igényéről, és tudományos metodológiáját az elméletek és a tapasztalat logikailag egyedül lehetséges viszonyára, a cáfolásra alapozta. A tudomány racionalitása abban áll, hogy hajlamos tanulni a tapasztalatból és elvetni a megcáfolt elméleteket, melyeket mindig újabbakkal és újabbakkal helyettesít. Ez a módszer megkülönbözteti (“demarkálja”) a tudományt minden más intellektuális vállalkozástól, és kitűnteti a racionalitás kánonját. Popper második fontos hozzájárulása (a fundácionizmus elvetése mellett) negatív természetű: a kitűntetett metodológiához való ragaszkodása egy “naiv” tudományfelfogáshoz vezetett, amely nincs összhangban a tudomány valódi működésével, és a huszadik század második felének legfontosabb tudományfilozófiai elméletei a “naiv racionalizmussal” szembeni reakcióban kezdtek kibontakozni. Bár Popper később (sőt valójában már kezdetben is) finomította nézeteit, történetünkben leginkább a “naiv” Popper radikális álláspontja játszott szerepet, így a valódi Popper rehabilitációjára itt nem vállalkozunk.

 

b. Willard van Orman Quine

 

Pierre Duhem francia tudományfilozófus már a század első felében kimutatta (bár ez a felismerés jóideig szinte észrevétlen maradt), hogy a tapasztalati adatok sokasága sosem határozza meg egyértelműen azt az elméletet, amellyel ezeket az adatokat magyarázni próbáljuk [ Duhem 1914] . Az ok egyszerű: minden elmélet elvileg végtelen megfigyelési szituációban ellenőrizhető, míg mi mindig csak véges számú megfigyelést tudunk elvégezni, vagyis a megfigyelési adatok minden véges halmazához található több (végtelen sok), ekvivalensen jól magyarázó elmélet. Ezt felismerést az amerikai Willard Orman Quine vitte be a köztudatba és gondolta tovább, így Duhem-Quine tézisként vagy aluldetermináltsági tézisként szokás hivatkozni rá: minden elmélet aluldeterminált (elégtelenül meghatározott) a megfigyelések alapján [ Quine 1975] .

Quine emellett azt is hangsúlyozta, hogy amennyiben ellentmondás mutatkozik az elmélet és a megfigyelések között, úgy minden módosítás, amelyet az ellentmondás kiküszöbölése érdekében hajtunk végre az elméleten, szabad és tetszőleges. (Ez is egyszerű logikai tény: a konklúzió hamissága esetén csak azt tudjuk, hogy a premisszák egyike vagy némelyike hamis, de azt nem, hogy melyik.) Ezzel Popper is tisztában volt, ezért javasolta azt, hogy az egész elméletet el kell vetnünk. Ám a tudomány nem egyszerűen csak független elméletekből áll, hanem egymásra épülő és egymással kölcsönható elméletek alkotják, és így az empirikus cáfolás esetén sosem lehetünk biztosak abban, hogy az új elméletet kell-e elvetnünk, avagy egy korábbit, melyre az új épül, avagy esetleg a megfigyelési műszerek működésére vonatkozó elméleteinket… A cáfolás tehát korántsem olyan egyértelmű művelet, mint Popper gondolta, és így erre sem alapozhatjuk a racionalitás tudományos metodológiáját. Quine holisztikus víziója a tudományos tudást egy gömbként képzelte el, amelyben minden tudáselem mindegyik másikkal összefügg, és amely csak a peremén érintkezik a tapasztalattal, tehát amennyiben fellép a változtatás igénye, úgy a gömb tetszőleges pontján beavatkozhatunk ahhoz, hogy a kívánt változás a peremen bekövetkezzék [ Quine 1951] .

Mind az aluldetermináltság, mind a holizmus olyan nézet, amelynek a konstruktivista álláspont nagy hasznát veszi, amikor megkérdőjelezi a tudományos objektivitás és racionalitás egyértelmű voltát.

 

c. Thomas Kuhn

 

“A tudományos forradalmak szerkezete” az egyik legbefolyásosabb és legvitatottabb mű, melyet a tudományról írtak [ Kuhn 1962] . Thomas S. Kuhn, mintegy tökéletesen példázva saját elméletét, egy új “paradigmát” teremtett a tudományról való gondolkodásban. Újszerűsége elsősorban nem konkrét téziseiben áll, hanem abban az új nézőpontban, ahonnan a tudományra tekint: talán ő volt az első nagy hatású szerző, aki távol tartotta magától a tudomány eredményeit és haladását övező áhítatot, és a tudományt teljesen tárgyilagosan, egy teljesen külső nézőpontból próbálta vizsgálni. Ez a szándékos elkötelezetlenség, a “marslakó naivitása” számos érdekes és új belátást tett lehetővé, és megteremtette azt a tradíciót a tudomány vizsgálatában, amelynek keretei közt később a kultúrstúdiumok is születtek.

Kuhn a tudomány történetét tekinti elmélete vezérfonalának, és történeti elemzéseinek olyan nagy léptéket választ, amelyen a változások szerepe hangsúlyozottá válik – szemben egy adott korszak tudományának látszólagos invarianciájával. Ez a látszólagos változatlanság, ötvözve a nagyléptéken bekövetkező változásokkal, a tudomány fejlődésének folytonosságát teszi kérdésessé: Kuhn szerint a töretlen és egyértelmű haladás helyett a tudomány szakaszosan fejlődik, és az ún. “normáltudományos” szakaszokat drasztikus váltások, “tudományos forradalmak” választják el egymástól. A tudományos forradalmak minden szinten váltást jelentenek: nemcsak a “külső” (szociális, politikai, stb.) tényezők tekintetében (Kuhn tagadja a külső és a belső közti megkülönböztetés értelmességét), hanem a tudomány módszereiben, problémafelvetésében, érdeklődési körében, konceptuális és tartalmi rétegeiben is. A korábbi paradigma elméleteit az új paradigma képviselői hamisnak tekintik, és minden addigi tudományos eredményt gyökeresen újraértékelnek. A kuhni tudományfelfogás elfogadásának radikális következménye, hogy le kell mondanunk a tudományba vetett hit és bizalom néhány központi dogmájáról: nem létezik igazolható, korfüggetlen, a priori haladás a tudományban, nem léteznek a tudományos racionalitás korfüggetlen jellemzői és szabályai, sőt még abszolút, invariáns objektivitásról sem beszélhetünk.

Ezekkel a radikális következményekkel azonban csak akkor kell szembenéznünk, ha szigorúan értelmezzünk a kuhni elmélet legvitatottabb tézisét, a paradigmák ún. összemérhetetlenségét. A szigorú olvasat szerint az összemérhetetlenség minden szinten fellép: módszertani, nyelvhasználati, konceptuális, sőt még perceptuális szinten is, hogy csak néhány fontosabb vonatkozást említsünk. Kuhn azonban később sokat fáradozott azon, hogy elhatárolja magát a szigorú olvasat következményeitől, és szakmai életútja során fokozatosan egyre inkább visszakozott, egyre inkább tompította kezdeti radikális eszméinek élét. Ám a relativizmus szellemét már nem sikerült visszazárnia a palackba, és újszerű nézetei hallatlanul széles körben megtermékenyítették a tudományról való gondolkodást.

 

d. Paul Feyerabend

 

A relativizmus leghírhedtebb apostola a tudományfilozófiában nem annyira Kuhn volt, mint inkább Paul Feyerabend, az “ismeretelméleti anarchista”. Feyerabend nem pusztán azt hangsúlyozta, hogy egyetlen módszer sem kitüntetett, hanem egyenesen azt, hogy a tudományban bármilyen módszer megengedhető. Szándékosan provokatív hangnemben megfogalmazott nézetei arra irányulnak, hogy felhívják a figyelmet a tudomány bármely módszere mellett felhozandó a priori érvek lehetetlenségére, és hogy a tudomány látszólag privilegizált státuszát egyedül szociális (hatalmi, intézménypolitikai) tényezőkre vezessék vissza. Feyerabend szerint módszertanilag “bármi elmegy”, ami alkalmassá teszi a tudományt arra, hogy megfeleljen a saját társadalmi szerepével szemben támasztott követelményeknek [ Feyerabend 1975] .

Mivel a feyerabendi nézetek igen közel állnak a tudomány-háború kultúrstúdiumainak szélsőséges álláspontjához, érdemes hangsúlyozni a hasonlóságokat és a különbségeket. Tény, hogy Feyerabend (a “radikális” Kuhnhoz hasonlóan) tagadja a tudomány abszolút racionalitását, objektivitását és haladását. Az is igaz, hogy igen nagy szerepet tulajdonít a szociológiai tényezőknek, és a tudományt mint intézményrendszert a tekintélyuralom egyik formájának tekinti. Tagadhatatlan, hogy nézeteit sokszor rendkívül provokatív, sarkított és kategorikus stílusban tálalja. Ám úgy tűnik, hogy nem a tudomány ellen száll síkra (hiszen mai “örököseivel” ellentétben ő elsősorban nem konkrét vádakkal illeti), hanem a tudomány egy téves megítélése ellen. Tagadja a tudomány logikailag (vagy bármilyen filozófiai szempontból) kitüntetett voltát, de nem tagadja a modern tudomány kulturális és civilizációs értékeit.

Mindazonáltal Feyerabend főként romboló hatást fejtett ki a tudományfilozófiában: kritika alá vett néhány, addig szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnő “dogmát”, és kimutatta róluk, hogy a korábbi naiv formájukban tarthatatlanok. Az a tágas rés, melyet – Kuhn segítségével – a tudománnyal kapcsolatos általános megítélésben vágott, utat nyitott a konkrét bírálatokkal fellépő kritikusok számára.

 

 

2.3. Tudomány- és tudásszociológia

 

A tudomány-stúdiumok egy ún. externalista álláspontra helyezkednek a tudománnyal kapcsolatban, vagyis azt vallják, hogy a tudomány arculatát nemcsak a belső és autonómnak tekinthető kognitív aspektusok határozzák meg, hanem szerepet játszanak bizonyos külső, nem tudományos tényezők is. A tudomány külső szempontból történő elemzései leginkább a szociológia oldaláról váltak népszerűvé, egyfelől az ún. tudományszociológiai irányzat kialakulásával, másfelől a tudásszociológia klasszikus, majd később az “erős” programjával. Ebben a fejezetben ezekről a fejleményekről kínálunk egy rövid összefoglalást.

 

a. A klasszikus tudomány- és tudásszociológia

 

A tudományszociológia születése Robert K. Merton [ 1938] nevéhez kötődik, aki a harmincas évek végén olyan tudománytörténeti elemzéseket alkotott, melyekben a tudomány fejlődését a társadalmi közeg kontextusában vizsgálta. Merton arra mutatott rá, hogy a tudománynak a társadalmon belül intézményesült formái vannak, és ezért a szociológiának teljes jogú feladata, hogy ezeket az intézményes és szervezeti kereteket saját eszközeivel közelítse meg. A tudományszociológia [ Merton 1973] tehát a szociológiának az az ága, amelyik a tudománnyal mint társadalmi jelenséggel foglalkozik (pl. hatalmi viszonyok, juttatási és jutalmazási rendszerek, a tudományos ismeretek mint társadalmi javak). Fontos megjegyezni, hogy a klasszikus tudományszociológia nem foglalkozik a tudományos elméletek kognitív tartalmával, ugyanis nem állítja, hogy a társadalmi tényezők bármilyen szerepet is játszanának a tudományos ismeretek tartalmának vonatkozásában. A tudományszociológia megközelítése funkcionális, nem pedig kritikai jellegű: a tudománynak a társadalomban betöltött szerepét vizsgálja, ám a tudomány alapjait adottnak tekinti, nem pedig társadalmilag konstituáltnak.

Tovább megy ennél egy másik szociológiai irányzat, az ún. tudásszociológia [ Mannheim 1925] , amely az emberi tudás társadalmi meghatározottságát vallja. Mannheim Károly már a 1920-as évektől kezdve olyan vizsgálatokba fogott, amelyekkel általánosította Marx szociológiai elképzeléseit (lásd: 2.4.a szakasz), és az emberi tudásnak nemcsak az osztálymeghatározottságát, hanem egyéb társadalmi tényezőktől való függését is bizonyítani kívánta. Mannheim [ 1929] szerint szinte minden ismeret (történetileg és társadalmilag) relácionális jellegű (kivéve az egzakt tudományok, vagyis a természetudományok és a matematika ismereteit), vagyis általában nem létezik transzkontextuális, abszolút igazság. Nem csoda, hogy a tudásszociológia programja sokáig elszigetelt és népszerűtlen maradt: a századelő általános pozitivista hangulatában (lásd: 3.1.b szakasz) a reakciók lehorgonyoztak a relativizmus vádjánál. Az elismerés hiánya két további fontos okra is visszavezethető: egyfelől a mannheimi elmélet nem hagyatkozott empirikus felmérésekre (márpedig a kor szociológiája számára az elengedhetetlen volt); másfelől “visszariadt” a természet-tudományok és a matematika elemzésétől, melyek a tudományszociológia szinte kizárólagos érdeklődési területét adták – ez utóbbi önkorlátozás ráadásul gátat szabott a tudásszociológia egyetemes elméletként való értelmezése számára.

A tudományszociológia és a tudásszociológia tehát sokáig egymástól elszigetelt maradt. Míg az előbbi sikeresen fejlődött (főként a második világháború után), és a kutatásszervezés eszközeként állami finanszírozáshoz és intézményes formához jutott, addig az utóbbi a szociológiai kutatások perifériájára szorult. A helyzet a kuhni fordulattal változott meg némileg, mivel Kuhn egy újszerű nézőpontot kínált a tudomány társadalmi megalapozottságának vizsgálata számára. A tudományfilozófiai relativizmus és a tudomány szociológiai elemzéseinek házassága végül termékenynek bizonyult: a nyolcvanas években megszületett az ún. szociálkonstruktivista tudománytörténet-írás és tudományfilozófia, valamint ezzel szoros összefüggésben a tudásszociológia “erős programja”.

 

b. A szociálkonstruktivizmus és a tudásszociológia erős programja

 

A szociálkonstruktivista felfogás alaptétele szerint a tudományos tudás – csakúgy mint minden más ismeret vagy kulturális termék – társadalmi konstrukció. Az ismeretelmélet “szociologizálásának” programja immár nem alapokat, fundamentumot keres a tudományos tudás számára, hanem (a kauzalitás értelmében vett) okokat: az ismeretelmélet nem normatív, a priori diszciplína, hanem ugyanúgy empirikus és magyarázó jellegű, mint az általa vizsgált tudomány – a magyarázó elmélet pedig a szociológia. Az irányzat talán legmeghatározóbb (vagy legtöbbet támadott) műve Steven Shapin és Simon Schaffer vaskos tanulmánya [ 1985] a modern tudomány születését meghatározó társadalmi-politikai folyamatokról, de fontos képviselőnek számít például Bruno Latour [ 1987] , Steve Woolgar [ Latour és Woolgar 1979] és Harry Collins [ Collins és Pinch 1979] is. A szociálkonstruktivista tanulmányok annak kimutatásán fáradoznak, hogy a társadalmi szituáció és mozgás hogyan határozza meg a tudomány művelőinek látásmódját (ontológiai kategóriák, klasszifikációs szempontok, episztemológiai alapelvek), valamint hogy miként segíti vagy gátolja a társadalmi berendezkedés bizonyos nézetek elterjedését és általános érvényre jutását. Ez az irányzat természetesen heves ellenállást vált ki a hagyományos ismeretelmélet híveinek táborából, ám még mindig nem a legszélsőségesebb álláspontot képviseli: a szociológiai tényezők gyakran inkább szelektív funkcióval bírnak az elméletben, mint tisztán (és pozitívan) konstitutív szereppel.

A legradikálisabb szociologizáló álláspontot az ún. “erős program” vagy “edinburgh-i iskola” hívei képviselik. Az erős program Mannheim tudásszociológiai programjának általánosítását tűzi ki célul, méghozzá abban az értelemben, hogy a programnak az egzakt tudományok és a matematika szociologizálásának feladata elől sem szabad visszariadnia [ Bloor 1973] . Hogy a szociológiai magyarázat valóban konstitutív és kauzális legyen, David Bloor [ 1976] a következő négy elvet tűzte ki az erős program számára: 1) Okság-elv. A tudáselemek jelenlétére kauzális magyarázatot kell adni. 2) Pártatlanság-elv. Hamisnak és igaznak, racionálisnak és irracionálisnak vélt elemeket egyaránt és elfogulatlanul kell magyarázni. 3) Szimmetria-elv. Igaznak és hamisnak tartott vélekedéseket ugyanúgy kell magyaráznia. (Magyarul a szociológia nemcsak a tévedések magyarázatára hivatott, mint azt hagyományosan gondolni szokás, hanem pontosan ugyanazon az elven és módon kell magyaráznia a helytálló vélekedéseket is.) 4. Reflexivitás-elv. A tudásszociológiának önmagát ugyanúgy kell magyaráznia, mint a vélekedések bármely más rendszerét.

Az erős program gyakorlatilag mindent megkérdőjelez, amit a tradicionális episztemológia hívei elfogadnak: a transzkontextuális, univerzális igazság és racionalitás létezését, az objektivitás lehetőségét, a tudás kognitív autonómiáját. Megkérdőjelez ezen kívül egy kimondatlan alapelvet is, az episztemológiai individualizmust, vagyis azt a tézist, hogy a kognitív folyamat szubjektuma individuális entitás volna, és az episztemológiai kollektivizmus elvével helyettesíti azt: a tudományos megismerés voltaképpeni alanya a (tág értelemben vett) társadalom [ Fehér 1986] .

Az erős program ugyanolyan heves (vagy még hevesebb) ellenállást váltott ki, mint annak idején Mannheim elmélete, és támadói hajlamosak vulgarizálni és így félreérteni a téziseket. Az általános megítélés szerint a fenti álláspont kitárja a kaput a parttalan relativizmus előtt, mivel tagadja az igazság létezését. Mi több, ez a nézet komolyabb megfontolásra sem érdemes, ugyanis kitűnően megvalósítja az “öncáfoló relativizmus” esetét: ha nincs univerzális igazság, akkor az az állítás sem lehet univerzálisan igaz, hogy “nincs univerzális igazság”, és mivel ez a megfogalmazása szerint egy univerzálisan érvényes mondat lenne, ezért önmaga alól húzza ki a talajt. Ez a (gyakran Mannheim-paradoxonnak nevezett) probléma azonban pont a tradicionális episztemológia fényében tűnik csupán megoldhatatlannak: ha nem tételezzük fel az univerzális igazság lehetőségét, akkor a fenti paradoxon fel sem lép, hiszen nem juthatunk formális ellentmondásra. Az erős program szerint egyébként van igazság és van racionalitás, csak éppen egyik sem független a társadalmi közegtől – az a vád, hogy a program tagadja az egyáltalában vett igazság és racionalitás létezését, csak akkor merülhet fel, ha előfeltételezzük, hogy ezek a fogalmak csak egyetemes érvénnyel lehetnek értelmesek. Az erős programmal szembeni általános viszolygás részben annak köszönhető, hogy sokan csak vulgarizált formában ismerik az elméletet.

A továbbiakban lássuk azt, hogy a relativista és konstruktivista intellektuális hagyomány milyen konkrét formákban jelenik meg a tudomány-háborúban.

 

 

2.4. Intellektuális mozgalmak

 

Az eddigiekben a konstruktivista álláspontnak főként a forrásait próbáltam körvonalazni: mik azok a tézisek a valósággal, természettel vagy a tudománnyal kapcsolatban, melyekre a konstruktivisták előszeretettel hivatkoznak “kimutatottként” vagy “bebizonyítottként”, s melyekre mint evidenciákra a saját elképzeléseiket építik. Ebben a szakaszban azokról a ma is élő intellektuális “mozgalmakról”, divatos elméleti keretekről szeretnék beszámolni, amelyeken belül a tudomány-háborúban leginkább ostromolt konstruktivista álláspontok megjelennek. A “mozgalom” terminust azért használhatjuk velük kapcsolatban, mert azon túl, hogy a modern tudomány kritikáját adják egy adott szempontból, egyúttal gyakran programot is kívánnak nyújtani a tudomány és technológia, s ezen keresztül a modern társadalom átalakítására, meghaladására.

 

a. Marxizmus

 

A marxizmus talán a legrégebbi olyan filozófia, amelyik a modern tudományt társadalmilag konstruáltnak tekinti. Mivel a marxizmusban minden emberi tevékenység és intézmény a termelési viszonyok által meghatározott, ezért a tudomány sem lehet mentes a legáltalánosabb gazdasági és társadalmi kategóriák befolyásától.

Marx szerint “[ n] em az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, a társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza” [ Marx 1859, 6. o.] . Az az “alap”, a termelési viszonyok összessége determinálja a “felépítményt”, vagyis a társadalmi tudatformákat, a mentalitást. A termelési viszonyok a társadalomban ugyanis osztályviszonyokként képeződnek le, és az osztályviszonyok meghatározzák a társadalom különböző tagjainak világlátását. Marx azonban (különösen a későbbi írásaiban) elismerte a matematika és a természet-tudományok bizonyos mértékű belső autonómiáját, és a társadalmi-gazdasági alapnak csak közvetett befolyást tulajdonított – sőt azt is megengedte, hogy a tudomány szellemi szférája visszahasson az alapra. Í gy a meghatározottsági viszony nem csupán egyirányú, hiszen a marxizmus számára a tudományos tudás “magja” mégiscsak objektív, pontosabban a tudomány az anyagi valóság (vagyis az egyedüli valóság) ismeretének egyre növekvő sugarú koncentrikus köreit szolgáltatja (lásd: pozitivizmus a 3.1.b szakaszban). A marxizmus tehát eredetileg (sőt lényegében ma is) elismerőleg tekint a tudományra, ám egyfelől a tudásszociológia egyik legfőbb intellektuális forrását képezte, másfelől pedig bírálat alá veszi azokat a konkrét termelési viszonyokat, amelyek megszabják a modern, kapitalista tudomány számára, hogy a burzsoáziát privilegizálja a proletariátussal szemben.

A tudomány-háborúban megjelenő marxista álláspont(ok)ról világos összefoglalást nyújt Richard Levins közgazdász cikke a “Tudomány-háború” kötetben (“Tíz tétel a tudományról és az antitudományról”) [ Levins 1996] . Amint az a marxista elemzéseknél szokásos, az érvelés itt is két fő állítás körül csoportosul, melyek közül az első egy általános filozófiai tézis, a második pedig ennek konkrét vonatkoztatása az adott (kapitalista) társadalom viszonyaira – ezt követi a gyakorlati célok és tennivalók megfogalmazása. Levins általános tézise az, hogy a tudomány (csakúgy, mint minden egyéb társadalmi intézmény) az őt kitermelő társadalom termelési viszonyait tükrözi (bár hozzáteszi, hogy egyúttal egyre gyarapodó objektív tudást is szolgáltat). Ebből következik a konkrét tézis, hogy a modern nyugati tudomány a kapitalista forradalom terméke, annak viszonyait adja vissza, annak érdekeit szolgálja. A valódi demokráciára épülő tudomány (bárhogy nevezzük is a neki megfelelő társadalmi formát) tehát másképpen nézne ki: megszűntetné a tudományos információ monopóliumát, nem zárná ki a munkásosztályt a tudományból, és nem bizonyos intézmények érdekeit szolgálná (akik pénzelik a kutatásokat), hanem az egész közösséget. A marxista tudomány-kritikák jelszava: “Tudományt a népnek”.

 

b. Feminizmus

 

Amikor a feministáknak a tudomány-háborúban betöltött szerepét vizsgáljuk, akkor a feminizmus ún. “második hullámáról” beszélünk: század eleji elődeikkel ellentétben a mai feministák nem a formális (jogi, politikai) egyenlőségért harcolnak, hanem kulturális és civilizációs egyenlőségért. Annak kimutatásán fáradoznak, hogy a modern társadalmak értékrendje “maszkulinista”, azaz kultúráink, nyelveink, szokásaink, fogalmi kategóriáink nemi aszimmetriákat tükröznek, méghozzá a nők rovására. Céljuk az, hogy a nemi elfogultság különböző formáinak kimutatásán túl olyan kulturális, nyelvi, szokásbeli stb. változtatásokat indítsanak el, melyek megszüntetnék az aszimmetriát.

A modern tudomány (legalább) két szinten tükröz nemi elfogultságot. Először is azáltal, hogy a kora-kapitalista társadalom, melyben a tudomány létrejött, egyértelműen maszkulinista volt, és ez a jelleg mind konceptuális, mind metodológiai szinten fennmaradt. A konceptuális “sovinizmusra” gyakran felhozott példa a mechanika fejlődésének Luce Irigaray-től származó és Kathrine N. Hayles által továbbfejlesztett elemzése [ Hayles 1992] , amely szerint a szilárdtest-mechanika azért volt mindig is sokkal fejlettebb a folyadékmechanikánál, mert a szilárdságot konceptuálisan a férfi jelleggel azonosítjuk (lásd merevedés), míg a folyékonyságot a női jelleggel (lásd menstruáció), és így a szilárdtestek tulajdonságainak kutatása privilegizált lett a folyadékok vizsgálatához képest. A metodológiai “sovinizmus” illusztrálására népszerű példa Francis Bacon, aki néhány feminista szerző (pl. Susan Harding [ 1991] , Evelyn Fox Keller [ 1980] ) szerint előszeretettel élt szexuális metaforákkal, pl. a tudományos ismeretszerzést a nemi erőszak mintájára képzelte el (lásd a mai atomfizikai vagy genetikai kísérleteket, melyek “erőszakot tesznek” a természeten).

A másik szint, amelyen a modern tudomány nemi elfogultságot tükröz, kognitív természetű: a konceptuális sémák kialakításánál nem szokás figyelembe venni, hogy a különböző biológiai adottságokkal rendelkező megfigyelők eltérő hangsúllyal és módon működtethetik kognitív képességeiket. A modern tudomány például – és ez egy népszerű közhellyé vált a tudomány-háború konstruktivistáinál – túlzottan nagy hangsúlyt fektet a linearitásra, míg egy nő számára a ciklikusság sokkal természetesebb nézőpont, mint a linearitás. Suzanne Damarin [ 1995] erre vezeti vissza, hogy a nők általában sokkal több nehézség árán tudják elsajátítani az iskolai geometriai ismereteket, mint a férfiak, sokan pedig a “logikus” gondolkodás képességében mutatkozó férfi fölényt hozzák összefüggésbe ezzel a felismeréssel.

A feministák programja tehát természetesen az, hogy először is felszínre hozzák a modern tudományos elméletek és gyakorlat mélyén működő nemi elfogultság különböző megnyilvánulásait, majd rámutassanak arra a módra, ahogyan a modern tudományt át kell alakítani, vagy esetleg a poszt-modern tudományt létre kell hozni az aszimmetriák kiküszöbölése érdekében.

 

c. Multikulturalizmus

 

A “multikulturalizmus” hívei a különböző kultúrák egyenértékűsége és békés együttélése mellett törnek lándzsát. A (kulturális antropológiában népszerűvé vált) kulturális relativizmus álláspontját vallják, amely szerint minden érték csak egy adott kultúra kontextusában azonosítható, és így nem létezhet olyan abszolút szempont, ami alapján egy bizonyos kultúrát értékesebbnek ítélhetnénk egy másiknál. Ez persze nem feltétlenül jelent radikális összemérhetetlenséget: a kultúrák közti (tökéletlen) fordítás lehetséges, sőt szükséges, de nem teremthetünk “semleges” fórumot a különböző kultúrák összehasonlításához.

A multikulturalista igények a huszadik század végének globalizációs törekvéseivel szemben fogalmazódtak meg. Napjaink globalizált világában közvetlen szomszédságba kerültek a korábban egymástól távoli, radikálisan eltérő kultúrák, és ez a különböző értékrendek sokszor látványos ütközéséhez vezetett. Mára úgy tűnik, hogy minden ilyen konfrontáció a legagresszívabb értékrend, a modern kapitalista szemléletmód győzelmével zárul, és ez a folyamat egy értékszegény, uniformizált világ kialakulásához vezet. Mivel elítélendő az az eurocentrikus attitűd, amelyik a nyugati kultúra és civilizáció rendjét és értékeit kitüntetettnek látja más kultúrákéhoz képest, ezért a modernizmus keretei között fellépő globalizációs szándékainkat is sutba kell hajítanunk.

Fokozottan jelen van az eurocentrizmus a tudománnyal kapcsolatban: mind a tudósok, mind a laikusok általában úgy gondolják, hogy a modern nyugati típusú tudományosság státusza eltér más kultúrák világ- és természet-magyarázatainak státuszától annyiban, hogy míg az ún. etnokultúrák magyarázatai csupán a babonák, mítoszok és hiedelmek szintjén maradnak, addig a nyugati tudomány a Racionalitás módszerével kizárólagos hozzáférést biztosít az Igazsághoz. A konstruktivista álláspont szerint azonban nem létezik abszolút, kultúrafüggetlen igazság vagy racionalitás, ahogy nem létezik társadalmi érdekektől és meghatározottságtól mentes tudomány sem. A modern tudomány, miközben az “objektivitás” és “értéksemlegesség” jelszavaival takarózik, valójában a nyugati kapitalista társadalom rendjét és célkitűzéseit juttatja érvényre, és technológiai alkalmazásain keresztül hatékony eszközt nyújt minden más kultúra értékeinek sárbatiprásához – kitüntetett episztemológiai státusszal azonban nem rendelkezik [ pl. Harding 1996] .

Arra a triviális ellenvetésre, hogy a nyugati tudomány sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint bármelyik másik, a multikulturalisták különböző típusú érvekkel szoktak felelni, például: (1) Ez nem egyértelműen igaz, lásd pl. az alternatív gyógymódok sikerét. (2) Ez csak a látszat, ugyanis mi a nyugati civilizáció értékei alapján próbáljuk megítélni a sikerességüket, ami szerint viszont természetesen a nyugati tudomány tűnik a legsikeresebbnek, hiszen pont ezeket az értékeket juttatja érvényre. (3) Ez így igaz, de csak azért, mert a nyugati civilizáció a legagresszívabb, és elfojtotta az alternatív tudományok kifejlődésének lehetőségét. (4) Ez irreleváns, ugyanis az alkalmazásbeli (technológiai) sikeresség a nyugati tudomány céljai közé tartozik, és nem kérhetjük számon az alternatív kultúrák világmagyarázatain.

A multikulturalisták tehát az ún. etnotudományok létjogosultságának, a nyugati tudományhoz mért egyenértékűségének kimutatásán és elfogadtatásán fáradoznak, és ehhez persze legelőször is le kell rombolniuk a nyugati tudomány nimbuszát.

 

d. “Greenpeace”

 

A “greenpeace” mozgalmak aktivistái a természettel és az emberekkel szembeni agresszió ellen kívánnak fellépni. Egyrészt a világbéke állapotának megvalósulásáért küzdenek, másrészt pontot szeretnének tenni a természet kizsákmányolásán alapuló modern történelmi fejlődés végére. Márpedig a modern tudományt, valamint elsősorban a ráépülő technológiát – mivel a kapitalista társadalom értékrendjét “kódolja” – e kettős agresszió szerintük nagymértékben jellemzi.

Andrew Ross, a “Tudomány-háború” kötet szerkesztője szerint: “Ha egyáltalán volt valami állandó a tudomány történetében, akkor az az alkalmazott kutatás és a technológia kapcsolata a hadászattal.” [ Ross 1996b. 311. o.] Ha úgy tetszik, ez a viszony legalább Arkhimédész óta fennáll, aki hadigépeket szerkesztett a római ostromló seregek ellen, és különösen nyilvánvaló vált pl. a 18-19. század német és francia tudományos-hadászati mérnökiskoláinak sikereivel. A világháborúkkal adott hatalmas kutatási lendület azonban a huszadik század végére megtört, amikor a hidegháború befejeztével a tudomány és az állam közti “szent házasság” [ Nelkin 1996] felbomlott, vagyis az állam – a hadászati fejlesztések iránti szükség csökkenésével – alaposan lefaragott a tudományos kutatások költségvetéséből. Megjegyzendő, hogy a tudományba vetett feltétlen bizalom a nagyközönség részéről már a második világháború után, az atombomba létrehozásával megingott, és ezt követően a tudomány általános társadalmi megítélése gyakran ambivalens jegyeket mutatott.

Az agresszió másik formája, a természet elleni erőszak csak a modern tudomány sajátja: míg az arisztotelészi tudománykép szerint mindenféle emberi beavatkozás lehetetlenné teszi a természet objektív megfigyelését, addig a baconiánus tudományideál a kísérleteken alapuló megismerést állítja a középpontba. Bacon maga gyakran dolgozott erőszakos, agresszív metaforákkal (egyértelműbben, mint a nemi erőszak metaforájával, melyről a feminista álláspont ismertetésénél tettem említést), és a “kínpadon vallatott természet” képe azóta sem idegen a kísérletező attitűdtől. Ez a hozzáállás azonban kóros mellékhatásokat is kivált, és ezek a huszadik század végére kerültek a köztudatba: a természet korántsem olyan türelmes és kimeríthetetlen közeg, mint amilyennek a modern tudományos világkép tekinti, hanem egy kényes egyensúlyban levő bonyolult rendszer, amelynek a megbolygatása könnyen katasztrofális következményekkel járhat. A korlátlan technológiai fejlődéssel szemben társadalmi ellenállás bontakozott ki, és ezzel közvetetten a modern tudományos ideál került támadás alá. Andrew Ross [ Ross 1996c. 2. o.] szerint az a tény, hogy a megfontolatlan technológiai fejlesztések káros környezeti hatásait a modern tudomány eszközeivel próbálják kiküszöbölni, a nyugati tudomány belső ellentmondásosságát mutatja, és egy új típusú tudományosság igényét veti fel.

 

e. “New Age”

 

Bár a “Babona egy magasabb szinten” megjelenését követő “realista” fórumokon a tudomány-stúdiumok téziseit gyakran emlegették együtt a New Age mozgalmak eszméivel, valójában szorosabb kapcsolat nem mutatható ki a kettő között sem intellektuális, sem tudományszociológiai szinten. A legfőbb közös jellemvonás talán az, hogy a New Age “alternatív tudományai” azzal vádolják a modern tudományt, hogy monopólium-igénnyel lép fel az “igazság” birtoklásával szemben, és ezt az unikalitás-igényt a konstruktivisták is előszeretettel kárhoztatják. (Sharon Traweek [ 1996] tudománytörténész szerint az egyetlen közös pont, amelyik összefogja a tudomány-stúdiumok szerzőit, a tudomány unicitásának, szingularitásának megkérdőjelezése.) Ez a közös pont azonban igen jelentős a tudomány általános társadalmi megítélése szempontjából, ugyanis a New Age világszerte nagyon népszerű mozgalomnak bizonyult, és “ideológiája” széles körben befolyásolja az emberek vélekedéseit. A konstruktivisták alaptételeivel gyakran találkozhatunk populáris megfogalmazásban a New Age irodalmában.

A tudomány szingularitásának tagadásával felmerül az igény “alternatív” elméletek iránt, és ilyeneket a New Age irodalma szép számban szolgáltat. Példa erre az ún. “morfogenetikus terek” elmélete, amely valószínűleg René Thom [ 1975] fizikustól származik, és bár a fizikusok körében nem vált elfogadottá (Sokal a paródiájában hivatkozik rá [ Sokal 1996a. 231. (m: 297.) o.] , a könyve függelékében pedig “New Age fantazmagóriá”-nak nevezi [ Sokal 1998. 264. (m: 327.) o.] ), a New Age irodalmában valóban számottevő népszerűségre tett szert. (Az elméletre aztán Andrew Ross [ 1991. 40-42. o.] is hivatkozott.)

Ha alternatív elméletek helyett egyenesen alternatív tudományideál iránt nyílik kereslet, akkor érdemes felfigyelni a New Age lelkesedésére pl. a hermetikus, mágikus tradíciók iránt. Ez annál is érdekesebb lehet a konstruktivista szerzők számára, hogy számos friss tudománytörténeti munka szerint a modern tudomány születésénél a mágikus hagyományok komoly riválisként voltak jelen, sőt megtermékenyítő szerepet is játszottak (lásd pl. a Yates-tézist [ Yates 1978] ), és sokáig nem vált egyértelművé az a mostoha sors, amelyik később rájuk várt. Amennyiben a tudomány pluralitása mellett tesszük le a voksot, a mágia különböző elméletei (és egyéb, a New Age körében népszerű elméletek) tehát kész példákkal szolgálnak az alternatív megközelítésekre.

 

f. Összefoglalás: Vádak és tézisek

 

A konstruktivista nézetek különböző formái szerint tehát számos váddal illethető a modern tudomány, melyek közül a legfontosabbakat megpróbálom most összefoglalni. Ezek szerint a modern nyugati tudomány:

— kapitalista: a modern tőkés társadalom kizsákmányoló, anti-demokratikus érdekeit szolgálja és juttatja érvényre;

— militarista: az őt kitermelő társadalmi rend igényeinek megfelelően a katonai agresszió eszközeként szolgál;

— környezet-ellenes: az embert körülvevő természeti környezet gátlástalan kihasználását és lerombolását legitimálja;

— eurocentrikus: a modern nyugati kultúra értékeinek privilegizálásához járul hozzá más kultúrák értékeivel szemben;

— maszkulinista: a férficentrikus, nőelnyomó tradíciókat konzerválja elméletével és gyakorlatával;

— totalitárius: egyetemes episztemológiai pozíciót követel, és diszkvalifikálni kíván minden alternatív megismerési formát.

 

Természetesen mindezek a vádak nem feltétlenül járnak együtt, és talán alig akad szerző, aki egyforma súllyal hangoztatná mindegyiküket. Ami közössé teszi őket, az az általam konstruktivistának nevezett álláspont előzetes elfogadása, melyet végül a következő két tézisben szeretnék összefoglalni:

1. Konstruált (vagy relatív) objektivitás. A tudományos megismerés folyamatát nem /teljesen/ határozza meg tárgya, a valóság, hanem a tudás mindig egy szociális közeg konceptuális, gazdasági, hatalmi stb. szerkezetét /is/ tükrözi. Az igazság ugyancsak /részben/ szociálisan konstruált és kultúrához relatív.

2. Konstruált (vagy relatív) racionalitás. Nem létezik univerzálisan helyes és célravezető tudományos módszer, a megismerés módszertana mindig egy szociális közeg céljait és érdekeit /is/ követi. A tudományos és társadalmi haladás ugyancsak /részben/ szociálisan konstruált és kultúrához relatív.

Ez a két tézis alkotja a konstruktivizmus két fő “dogmáját”. Amennyiben a téziseket a dőlt zárójelben szereplő szavak kihagyásával mondjuk ki, akkor az erős konstruktivizmus álláspontján vagyunk, ha viszont ezeket a szavakat is közbeiktatjuk, akkor a mérsékelt konstruktivizmus nézetét valljuk.

A következőekben az ezzel szemben álló, “realista” nézőpontot fogjuk megvizsgálni.

 


 

3. A REALISTA ÁLLÁSPONT

 

3.1. A realista álláspont forrásai

 

A realista álláspont talán kevesebb magyarázatot követel, mint a konstruktivista. Tudományos és kulturális oktatásunk egy olyan hagyomány keretei között folyik, amelyik a realizmus álláspontjáról indul, és a modern civilizációban nem szokás komoly kétségeket támasztani azzal szemben, hogy a tudomány szolgáltatja a valósággal kapcsolatos objektív igazságok helyes és racionális megismerési módszerét. Ám mivel a konstruktivista álláspont éppen ezt a ritkán vitatott tézist kérdőjelezi meg, érdemes röviden áttekinteni azokat a főbb intellektuális forrásokat, amelyekből a tudomány-háború realistái támogatást és érveket merítenek.

 

a. A Felvilágosodás hagyománya

 

A tudomány-háború konstruktivistáinak modernizmus elleni támadásai a Felvilágosodás racionalista, scientista hagyományával fordulnak szembe. Ez a hagyomány a 17-18. században született, amikor a modern polgári társadalom, a kora-kapitalista gazdaság és az anti-arisztoteliánus, racionalista és empirista filozófia szövetsége új világrendet hozott létre, amely a haladás tudományos-technológiai alapú eszméje mellett vallott hitet. A Felvilágosodás hagyománya, a modernizmus a mai napig uralja a nyugati kultúrát és civilizációt.

A modern filozófia a Módszer jegyében született. Bacon “Novum Organum”-a, Descartes “Értekezés a módszerről” című műve azon munkák között vannak, amelyek a legkomolyabban meghatározták a kor intellektuális nézeteit. Az alapozó jellegű művek célja az volt, hogy rátaláljanak a megismerés helyes és unikális módszerére, amelynek segítségével aztán a filozófia és a tudományok a végső, biztos ismeretek birtokába juttatják az emberiséget. A logikai-metodológiai példakép Eukleidész “Elemek” című munkája volt, melynek az axiomatikus-deduktív módszer szolgáltatta abszolút tévedhetetlenségét, ám ezt a módszertant kiegészítette az empirikus megismerés induktív jellegének normája. A logikai bizonyosság elérése érdekében alapvető jelentőségre tett szert a természet matematizálásának elve (Galilei), míg a tapasztalati valósággal folytatott párbeszéd eszközeként általánossá vált a kísérletező jellegű megismerési módszer (Bacon). A 18. századra az európai kontinens racionalista filozófiai hagyománya és a brit gondolkodók empirista tradíciója végképp leszámolt azzal az arisztoteliánus metafizikai háttérrel, amelyik a modern tudományt megalapozó episztemológia útjában állt, és megteremtette a megismerés új konceptuális rendjét.

A modern világkép tehát nagyrészt a tudományra támaszkodik, és azt állítja be az emberiség “felvilágosodásának” legfőbb eszközéül. Ékesszóló példáját nyújtja ennek a francia Enciklopédia, amely komoly szerepet játszott a társadalmi rendet drasztikusan megváltoztató világkép kialakításában. A tudomány így a régi világrend eszméinek és gyakorlatának riválisává vált: a kortársak előszeteretettel hangoztatták a modern tudomány emancipatórikus, anti-klerikális jellegét, és ez arra mutat, hogy a tudomány fokozatosan olyan funkciókat vett fel a társadalomban, melyeket korábban a vallás töltött be. Az új típusú megismerés eufóriája áthatotta a kultúra minden területét, és ebben nem kis segítséget nyújtottak e megismerés látványos sikerei az alkalmazások, a technológia területén. A tudományos-technológiai tevékenység intézményesült, és a társadalom szuverén szférájává alakult; létrejöttek a tisztán kutatási célú tudományos akadémiák, a szakfolyóiratok által megindult a hatékony szaktudományos kommunikáció, a tudomány művelése elismert és nagyra becsült foglalkozás lett, kialakult a tudományos munkamegosztás – egyszóval megszületett és rögzült a modern tudomány abban a formában, ahogyan máig fennmaradt.

A tudomány és technológia területén mutatkozó látványos fejlődésnek nem kis szerepe volt abban, hogy a modernizmus egyik alapeszméje a “Haladás” lett, a történelem “iránya” szinte kézzelfoghatóvá vált a társadalomban: ennek a Haladásnak az egyik legfontosabb motorjaként természetesen magát a “Tudományt” azonosították. Nem csoda hát, hogy a modernista tradíción belül a tudomány mondhatni kultikus jelentőséggel bír, és a modern értékek rendszerében igen előkelő pozícióval rendelkezik. A modern társadalomban a tudomány “transzcendens” szféra, amely fölötte áll minden lehetséges társadalmi és kulturális megosztottságnak, és az egyetlen kontextusfüggetlen, abszolút kognitív autoritás szerepét tölti be. A tudomány-háború konstruktivistáinak támadásai valóban az egész modern civilizáció rendjét kérdőjelezik meg.

 

b. Pozitivizmus, neopozitivizmus

 

A 19. század beköszöntésekor a modern világrend mögött már komoly tradíció állt, a modern értékrend már hagyományosan rögzült a kultúra gyakorlatilag minden területén. Megjelent természetesen a belső ellenzék is: a Felvilágosodás értékeit vitató romantika Európa-szerte divattá lett, és enyhítette az uralkodó tudományos-racionalista világkép szigorát. A fokozatosan teret hódító anti-racionalizmus ellensúlyozására alakult ki a pozitivista filozófia és szemléletmód, amely céljául tűzte ki, hogy összegyűjti azokat a tudományosan megalapozott, biztos, “pozitív” ismereteket, amelyek birtokában megindíthatja támadását az emberi tudás különböző területeit fertőző irracionális “kórság” ellen. A pozitivisták szerint az emberiség haladása a pozitív ismeretek körének folyamatos bővülésében áll. A különböző tudományos diszciplínák szolgáltatta ismeretek a bizonyosság eltérő fokain állnak, és a tudományok között egy hierarchikus rend állapítható meg megbízhatóságuk mértéke szerint [ Comte 1848] : legbiztosabb ismereteinket a formális tudományok szolgáltatják (ezek adják a tudás alapját), erre épülnek a természettudományok, míg a társadalommal kapcsolatos tudományok az építmény tetején találhatók. A pozitivizmus célja a tudományosan megalapozott szociológia és etika – és ezen keresztül a tudományos alapokon nyugvó társadalom – létrehozása, és ehhez az ún. pozitív (“objektív”) módszer vezet: az építkezést legalul, a legbiztosabb ismereteknél kell kezdeni, és fokozatosan, biztos lépésekkel kell eljutni a tudomány piramisának csúcsához. Ez a tudományok hierarchiájára vonatkozó nézet a mai napig népszerűségnek örvend a tudományos világképen belül, és a “biztos” alaptudományok művelői számára a hierarchikus normatíva sok esetben a redukcionizmus programjában ölt testet.

A pozitivizmus szelleme éledt újra a huszadik század első évtizedeiben, amikor a Bécsi Kör meghirdette neopozitivistának vagy logikai pozitivistának nevezett programját [ Altrichter 1972] . A Bécsi Kör tagjai ugyancsak a biztos tudományos tudás elixírjét keresték, és a helyes tudományos módszer kritériumait próbálták meg kidolgozni. Általánosságban az ilyen biztos ismeretek közé számít az, ami eleget tesz a következő két kritériumnak: (1) Az ismeretet a tapasztalat támasztja alá, pontosabban az ismeret semmi olyan elemet nem tartalmaz, amelyet nem a tapasztalat által igazoltunk (verifikáltunk). (2) Az ismeretet egy olyan nyelven fejeztük ki, amely a logikai szerkezet áttekinthetősége miatt mentes a kétértelműségektől, és lehetővé teszi a racionális argumentációt. E második követelménynek köszönhetően megszületett az igény, hogy megalkossák az ideális tudományos nyelvet, amelyre tehát az jellemző, hogy egyrészt egyértelmű és tökéletes logikai szerkezettel bír (értve ezalatt a modern logika rendszerét), másrészt a tapasztalat elemeinek egyértelműen megfeleltethető szókészlettel rendelkezik, amely lehetővé teszi a kifejezett ismeretek tapasztalati igazolását. Az a mondat, amelyik eleget tesz ezeknek a kritériumoknak, nemcsak biztos és cáfolhatatlan ismeretet fejez ki, hanem valójában a nyelvi értelmesség egyedüli formáját testesíti meg – minden egyéb csak “költészet” vagy “metafizika”.

Az a fundácionista igény, hogy a tapasztalat segítségével egyértelműen igazolható alapokra állítsuk a tévedhetetlen tudományos tudás épületét, természetesen kizárja bármilyen relativista vagy szociálkonstruktivista nézet létjogosultságát: biztos ismereteink rendszerének kialakításában semmi másnak nem lehet szerepe, csakis a logikának (rációnak) és a tapasztalatnak (valóságnak). A modern tudomány e cél megvalósításának igényével született, és erről a szándékról ma sem szívesen mondana le. Bármi olyan érvelés, amelyik a szándék megvalósíthatatlanságának kimutatására irányul, a modernizmus szellemével fordul szembe.

 

c. Tudományfilozófiai realizmus

 

A tudománnyal kapcsolatos realista álláspont hosszú múltra tekint vissza, és a vele szemben indított támadásokban körvonalazódott. Az ilyen “támadások” klasszikus tudománytörténeti példájaként szolgál az az előszó, amelyet Osiander írt Kopernikusz “Az égi körök forgásáról” című művéhez, és amelyben a kopernikuszi elméletet puszta számítási eszközként próbálta beállítani, hogy megmentse az egyház esetleges haragjától. A kopernikuszi rendszer legfontosabb terjesztői azonban (pl. Galilei, Kepler) a valóság hű leírásaként látták az elméletet, és ez a nézet tette lehetővé a modern tudomány megalkotói számára, hogy annak egyik legfontosabb funkciójaként a magyarázó képességet tüntessék fel. A realizmus tehát a legáltalánosabb megfogalmazásban az az álláspont, amely szerint a tudomány a (tőle független) valóság többé-kevésbé hű ábrázolását, leírását adja.

A realizmussal szemben sok különféle kritika fogalmazható meg, és ennek megfelelően az anti-realista hagyomány számos, egymással gyakran összeférhetetlen formában jelenhet meg: ilyenek pl. a konvencionizmus, az instrumentalizmus, a konstruktivizmus, a nominalizmus, sőt az empirizmus is (ahol az összes “izmus” pontos, adott kontextuson belül élő jelentéssel bír). A huszadik század első felében megnövekedett az antirealizmus befolyása, elsősorban két intellektuális fejleménynek köszönhetően. Az egyik ilyen tényező az a konceptuális átalakulás, amelyik a fizikán belül végbement a kvantumelmélet-kvantummechanika fokozatos térhódításával: míg a kvantumelmélet a kísérletek, sőt akár az alkalmazások szintjén is kitűnően működött, addig évtizedek szorgalmas próbálkozásai sem vezettek elfogadható eredményre abban, hogy megteremtsék az elmélet konceptuális hátterét, amelyik lehetővé tenné a kvantummechanika leíró és magyarázó funkcióinak sikeres működtetését. A másik olyan terület, amelyik a realista tudományfelfogás ellen dolgozott, maga a tudományfilozófia volt: a huszadik században “bevett”-nek nevezett tudományfilozófiai álláspont (a neopozitivizmus) szerint a tudomány elméleti terminusai nem konkrét létezőkre referálnak, hanem csupán “rövidítések”, melyek segítségével kiküszöbölhetőekké válnak a szükségtelenül bonyolult, csakis a megfigyelési nyelven megfogalmazott leírások. Sőt, a “bevett” tudományfilozófiai álláspont ellen kibontakozó új nézetek – anti-fundácionizmus, aluldetermináltság, holizmus (lásd 2.2 fejezet) – általában szintén kizárták a realista felfogás tarthatóságát.

A 1970-es és ‘80-as évek tudományfilozófiájának egyik legfontosabb fejleménye a realista filozófiai álláspontok térhódítása volt (Richard Boyd [ 1983] , Hilary Putnam [ 1975] , stb.), és ennek fejleményeként igen komoly vita alakult ki a realisták és az antirealisták között. A realista álláspont számtalan megfogalmazásban ismert, itt csak a legfontosabb téziseket említem meg. A realisták általában elfogadják az igazság ún. korrespondencia-elméletét (vagyis hogy az igazság a nyelv szerkezete és a valóság szerkezete közti valamiféle megfelelésben áll), amely két további követelményre bontható le: (1) a (tudományos) nyelv terminusai a valóságban létező entitásokra referálnak (ez különösen az ún. elméleti terminusok esetén erős követelmény), és (2) a kijelentések-elméletek struktúrája valahogyan “leképezi” a valóság megfelelő tényeinek-rendszereinek struktúráját (vagyis a természet törvényei igazak, vagy megközelítőleg igazak, vagy az igazsághoz konvergálnak). A realista érvek többnyire a nyelvfilozófia területéről származnak, hiszen az álláspont két kulcsfogalma az “igazság” és a “referencia”, ám ezek a fogalmak a realista tudományfilozófiában általában oksági és magyarázó szereppel is bírnak. A realizmus “végső érve” az ún. “csoda-érv”, mely szerint, tekintve a tudomány sikereit, kész csoda lenne, ha a tudományos elméletek nem magát a valóságot képeznék le, hiszen akkor semmilyen magyarázat sem adhatna számot a sikeres előrejelzésekről.

Fontos még megjegyezni, hogy a fent ismertetett álláspontnak azért a “tudományfilozófiai realizmus” nevet adtam, szemben a tudományfilozófián belül használt “tudományos realizmus”-sal, mert ezzel is hangsúlyozni szeretném, hogy a tudomány-háború általam “realistának” nevezett szerzői nem feltétlenül helyezkednek teljesen a tudományfilozófiai realizmus álláspontjára, hanem sok esetben inkább csak támogatást nyernek tőle (ha egyáltalán nyernek). A tudományfilozófiában például a realizmus és az empirizmus álláspontjai gyakran szembenállókként jelennek meg (hiszen az első az elméleti szint realitását emeli ki, míg a második a megfigyelési szintre fekteteti a hangsúlyt – lásd logikai pozitivizmus), míg a tudomány “tradicionális” hívei – nem törődve a filozófiai szőrszálhasogatással – a realizmus és az empirizmus nézetét egyszerre vallják. Lássuk most, hogy miként foglalhatjuk össze ezt az utóbbi, “durvább”, ám nagyobb befolyással rendelkező álláspontot.

 

d. Összefoglalás: A realizmus tézisei és elvei

 

A tudomány-háborúban megjelenő tudományos realizmus álláspontja tehát – az eddigiek alapján durván szólva – abban a két tézisben foglalható össze, hogy létezik egyfelől a számunkra hozzáférhető valóság, és létezik másfelől a hozzáférés egyértelmű (vagy kitűntetett) módszere. Pontosabban fogalmazva:

1. Abszolút objektivitás. A tudományos megismerés folyamatát teljesen meghatározza tárgya, a valóság, és a társadalmi, kulturális, stb. “külső” tényezők semmilyen szerepet nem játszhatnak a tudományos tudás tartalmának kialakításában. Létezik abszolút, kontextusfüggetlen igazság.

2. Abszolút racionalitás. Létezik egy és csak egy univerzálisan helyes és célravezető tudományos módszer, és a társadalmi, kulturális, stb. tényezők semmilyen szerepet nem játszhatnak e módszer alkalmazásában, a tudományos megismerés folyamatában. Létezik abszolút, kontextusfüggetlen haladás a tudományban és a társadalomban.

A realizmus álláspontját kérlelhetetlennek tekintem, és nem engedem meg egy “mérsékelt” verzió létezését. A valóságban persze a helyzet nem ennyire sarkított, és nem egyszer megesett, hogy pont a konstruktivista érvek hatására a tudomány-háború realistái hajlamosak voltak engedni követeléseikből. Ám a realista álláspont képviselői egyöntetűen ragaszkodnak a tudományos tudás tartalmának kontextusfüggetlenségéhez, az abszolút igazság létezéséhez, ahogyan a racionalitás társadalmilag konstruált voltát sem ismerik el.

Ha a konstruktivista álláspontot és kritikákat alaposan szemügyre vesszük, akkor kiderül, hogy a realista tézisek mögött további téziseket vagy elveket is azonosíthatunk. Ezek az egymásra épülő elvek, melyek egyben körvonalazzák az ún. “tradicionális episztemológia” kereteit, a következőképpen foglalhatók össze:

a.) Szeparáltság: a tudományos megismerés során megismerő és megismert, szubjektum és objektum élesen és egyértelműen szeparálhatók egymástól. Ezen elv elfogadásának hiányában az objektivitás gondolata fel sem merülhet.

b.) Individualitás: a megismerés szubjektuma individuális entitás. E tézis tagadja a szociális szféra bármilyen konstruktív, konstitutív szerepét a megismerésben, és az ún. “Robinson Crusoe” tudomány képét sugallja, mely szerint egyetlen (ideális) megismerő is képes lenne reprodukálni az emberiség tudományos ismereteinek felhalmozását, feltéve ha elég ideje lenne rá.

c.) Reprezentáció: a tudás nem más, mint az objektumok egy csoportjának reprezentációja a szubjektum által. A reprezentáció elvét a szeparáltság megkövetelése teszi szükségessé.

d.) Unicitás: létezik egy és csak egy “igaz” (helyes) reprezentációja az objektumok világának. Ez a reprezentáció vagy elérhető a számunkra, vagy csak egyre inkább megközelíthető a tudomány fejlődése során, de mindenesetre kijelöli mind az “igazság” pozícióját, mind a haladás irányát.

Ebben a kitüntetett reprezentációban rögzül az objektum és a szubjektum privilegizált helyzete is. Létezik egyfelől a szubjektumfüggetlen szféra, az “objektivitás”, másfelől pedig a helyes reprezentáció módszere, a kitűntetett (és individuális alapú) hozzáférés, a “racionalitás”. Így a realista álláspont tézisei még alapvetőbb elvekre vezethetők vissza, bár ezek az elvek szinte soha nem jelennek meg explicit formában – hacsak nem akkor, amikor a konstruktivisták támadás alá veszik őket.

A következőekben lássuk azt, hogy milyen típusú kritikákkal próbálják ártalmatlanná tenni a realisták a tudományt ért konstruktivista bírálatokat.

 

 

3.2. A realista kritikák típusai

 

a. Tárgyi félreértések

 

A realisták gyakran vetik a konstruktivisták szemére, hogy amikor nézeteiket különböző elemzésekkel, esettanulmányokkal próbálják alátámasztani, akkor félreértések áldozataivá válnak, és ennek tudható be, hogy hamis következtetésekre jutnak. A félreértéseknek két fő típusa van: egyfelől lehet tévedni a tudományos elméletek tartalmával, tudományos tényekkel, technikai gondolatmenetekkel kapcsolatban, másrészt félre lehet magyarázni a tudomány történetének bizonyos eseményeit, helyzeteit.

Az egyik leggyakoribb vád a tudomány-stúdiumok szerzőivel szemben a tudományos inkompetencia. A konstruktivisták félreértik a tudományos elméleteket és állításokat, méghozzá mindig úgy, hogy ezzel saját elképzeléseiket igazolják: a kompetencia hiánya lehetővé teszi számukra, hogy a tudomány téziseit úgy csűrjék-csavarják, ahogy az éppen a nézeteiknek kedvez. Paul Boghossian [ 1998] tudományfilozófus szerint a konstruktivista álláspont hibájának lényege nem a szakmai inkompetenciában áll, hanem abban, hogy ezt a hozzá-nem-értést a konstruktivisták ideológiai céloknak rendelik alá, vagyis ideológiai szempontok uralkodnak az intellektuálisak felett.

Az ilyen tévedésekkel szemben a legegyszerűbb azzal védekezni, hogy a realista kimutatja a konkrét félreértéseket a konstruktivista elemzéseiben, és közben demonstrálja azt, hogy a valódi helyzet nem támasztja alá, sőt cáfolja a konstruktivista által levont következtetéseket. A “Homokra épült ház” című kötetben például főként ilyen írásokat találhatunk: William J. McKinney [ 1998] filozófus a hidegfúzió híres 1989-es esetének Harry Collins és Trevor Pinch [ 1993] általi elemzését kritizálja; Allan Franklin [ 1998] fizikus azt próbálja kimutatni, hogy ugyancsak Collins [ 1985, 4. fejezet] félreért egy gravitációs hullámokkal foglalkozó kísérletet; John Huth [ 1998] fizikus pedig Bruno Latour [ 1988] relativitás-elemzésével kapcsolatban követi végig a szöveg alapján, hogy Latour talán sokmindenhez ért, de a relativitáselmélethez a legkevésbé sem. Az ilyen bírálatokkal szembeni védekezés persze szaktudományos vitához vezetne, és a jórészt társadalomtudósokból toborzott konstruktivisták általában tartózkodnak ettől.

A helyzet megfordul, amikor a tudósok azzal vádolják a konstruktivistákat, például a szakképzett tudománytörténészeket, hogy történeti elemzésük a történeti szituáció félreértésén alapul. Igen jellemző ez a hozzáállás a realista álláspont képviselőinek internalista, “whig-féle” történelemszemléletére, amely szerint a tudomány története nem más, mint különböző eszméknek egy belső logika szerint történő lineáris fejlődés-története, amely, lévén a korábbi elméletek a mai tudásunk csírái, szinte logikai szükségszerűséggel a tudomány jelenlegi állapotához vezet. Gross és Levitt [ 1994] támadása Shapin és Schaffer [ 1985] “Leviatán”-ja ellen például többé-kevésbé ezt az attitűdöt illusztrálja, Philip Sullivan [ 1998] repülőmérnök pedig hasonló szemlélet alapján kritizálja Hayles [ 1992] elemzését a folyadékmechanikáról.

A konstruktivista tudománytörténeti esettanulmányokat azonban nemcsak a tudósok kritizálják, hanem a tudománystúdiumok realista képviselői is, akik azzal gyanúsítják konstruktivista kollégáikat, hogy szándékosan vagy szándékolatlanul, de koncepciózusan félreértik elemzéseik tárgyát. Néhány példa erre: William Newman [ 1998] tudománytörténész rámutat arra, hogy a hermetikus-mágikus hagyomány legalább annyira agresszív metaforákkal dolgozott, mint a modern tudomány, így ebből a szempontból helytelen szembeállítanunk vele; Alan Soble [ 1998] filozófus Bacont próbálja megvédeni a vádaktól alapos szövegelemzés segítségével; Margaret C. Jacob [ 1998] tudományszociológus pedig annak kimutatásán fáradozik, hogy Latour [ 1993] alaposan félreérti a 17. századot. Ezek a kritikák szakmai vitákhoz vezethetnek a tudománytörténet, tudományszociológia művelői között, és így termékenyen hozzájárulhatnak egyfelől ahhoz, hogy a két ellenséges álláspont közeledjék egymáshoz, másfelől pedig ahhoz, hogy egyre mélyüljön a tudomány történetével, s ezen keresztül a tudománnyal kapcsolatos megértésünk.

 

b. Nyelvhasználati visszaélések

 

A konstruktivistákat ért vádak egy másik típusa azt próbálja kimutatni, hogy a félreértések véletlen vagy szándékos nyelvi félreolvasásokból adódnak, sőt a tudomány-stúdiumokban gyakran visszaélnek a tudományos terminológiával. Az ilyen vádak legfontosabb képviselője Alan Sokal, aki könyvében rengeteg példával szolgál az állítólagos nyelvi visszaélésekre.

A terminológiai félreértések gyakran abból adódnak, hogy a konstruktivista szerzők tudományos terminusokat használnak azok érvényes kontextusán kívül: ez gyakran történik meg a tudományos elméletek szociológiai, történeti, politikai vagy egyéb “külső” elemzésénél. Az “entrópia”, az “Ősrobbanás” vagy a “téridő” például olyan fogalmak, amelyekkel gyakran találkozhatunk fizikai szövegeken kívül is, sokszor olyan szövegkörnyezetben, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a szerző nincs tisztában a fogalmak eredeti jelentésével. (A tudományfilozófiában közismert példa erre a jelenségre a “paradigma” fogalma, amelyik divatszóként jórészt elvesztette a Kuhn által neki tulajdonított eredeti jelentését.) A visszaélés esete akkor lép fel, amikor a szerzők úgy használják ezeket a kifejezéseket, mintha azok az eredeti tudományos jelentésükkel bírnának, és ez alapján tudományos igényű következtetéseket vonnak le. Sokal [ Sokal és Bricmont 1998] szerint ilyen hibát követett el Jean Baudrillard [ 1992] , amikor a történelem nem-euklideszi teréről értekezett; vagy Jacques Lacan [ 1970] pszichoanalitikus (aki bár nem konstruktivista szerző volt, de gyakran hivatkoznak rá posztmodern körökben), amikor a különböző mentális rendellenességeknek különböző topológiai felületeket feleltet meg, miközben hangsúlyozza, hogy elmélete nem csupán analógia, hanem “maga a valóság”.

A terminológiai visszaélések egy gyakoribb fajtája a csúsztatás: a szövegek szerzői olyan kifejezésekkel játszanak, amelyek egyszerre bírnak tudományos és hétköznapi értelemmel is. Jó példa erre a “relativitás” szó: míg a relativitás elmélete a fizikai törvények invarianciájával foglalkozik, vagyis a matematikai kifejezések különböző vonatkoztatási rendszerekhez “relatív” esetlegességeinek kiküszöbölését veszi célba, addig a közhiedelem szerint “Einstein bebizonyította, hogy minden relatív”. Még Latour [ 1988] is megpróbál tudományfilozófiai különbséget vonni “relativitás” és “relativizmus” között, miközben a szó fizikai jelentését gyanútlanul összetéveszti a köznapi jelentésével. Két másik olyan népszerű kifejezést is érdemes megemlíteni, amellyel előszeretettel visszaélnek: az egyik a “káosz”, melyet a tudományos értelme helyett gyakran a “rendetlenség” szinonimájaként használnak (a csúsztatás persze kimondatlan marad); a másik pedig a “linearitás”, amely sok konstruktivista szerint a modernista tudomány egyik legfőbb (és elítélendő) jellegzetessége, és ezért számos olyan matematikai elmélet kerül támadás alá, amely “lineáris” módszereket vagy egyenleteket használ.

A homályos nyelvhasználat egyik igen érdekes formája abban nyilvánul meg, hogy a szerző szövege nem egyértelmű mondanivalójában, és legalább kétféle olvasatot enged meg. Sokal [ Sokal és Bricmont 1998] azzal vádolja Kuhnt, illetve az erős program néhány képviselőjét, hogy szövegeik szándékosan kétértelműek: lehet őket olvasni egy olyan szinten, hogy onnan nézve bárki számára elfogadható trivialitásokat tartalmaznak, illetve lehet nekik egy ennél informatívabb jelentést is tulajdonítani, amelyik viszont egyértelműen hamis. A radikális következtetéseket mindig a bátrabb olvasat alapján vonják le, ám amikor a kritikus kimutatja, hogy ez a vélemény tarthatatlan, akkor a szerző könnyen védekezhet azzal, hogy ő csak a triviális értelmet szándékozta a szöveggel kifejezni, és olvasói egyszerűen félreértették.

A nyelvhasználati visszaélések legsúlyosabb fajtája az, amikor a szerző tulajdonképpen értelmetlen szöveget ír, ám ezt sikeresen leplezi a követhetetlenségig bonyolult terminológia használatával. A vád szerint számos szerző kihasználja olvasóinak tudományos képzetlenségét, és előszeretettel bűvészkedik saját maga számára is érthetetlen szakkifejezésekkel: a cél nem más, mint az olvasó lehengerlése és elkápráztatása. Sokal [ Sokal és Bricmont 1998] szerint ez az attitűd jellemző pl. Gilles Deleuze-re, Félix Guattarira vagy Paul Viriliora, sőt bizonyos mértékig az egész posztmodern “diskurzusra”. Elterjedt az a nézet, hogy a posztmodern szövegek nem állnak másból, mint bizonyos divatos (és értelmetlen) kifejezések tetszőleges összerakosgatásából, valamint bizonyos elismert szerzőkre történő véletlenszerű hivatkozásokból. Az Interneten elérhető egy “Posztmodern generátor”-nak nevezett számítógépes program [ Bulhak 1996] , amely posztmodern szövegeket állít elő a fenti elvek alapján, és a program szerzői szerint ezek a szövegek eleget tesznek a posztmodern irodalmiság minden intellektuális és esztétikai kritériumának. Sokak szerint e vélemény helytálló voltát bizonyította az a tény, hogy a Social Text leközölte Sokal paródiáját: a posztmodern szerzők egymás írásait sem értik, mert ezek az írások egyszerűen értelmetlenek.

 

c. Metaforák, analógiák

 

A félreértések gazdag forrása lehet a szigorú, merev tudományos szóhasználattól való eltávolodás. A metaforák, analógiák használata két irányban is az elméletek félreértéséhez vezethet: egyrészt akkor, amikor a konstruktivista szerzők nem a technikai gondolatmenet alapján, hanem metaforák segítségével próbálják megérteni a tudományos elméleteket; másrészt akkor, amikor maguk a konstruktivisták próbálnak metaforákat vagy analógiákat felállítani azzal a céllal, hogy alátámasszák saját elképzeléseiket.

Nem annyira a tudományos szövegek, mint inkább a tudományos ismeretterjesztés jellegzetessége, hogy szerzők a megértés elősegítése végett szemléltetni kívánják a tudományos elméletek bizonyos elképzeléseit. A szemléltetés eszközéül szolgáló analógiák, metaforák azonban sosem hibátlanok, és sokszor a szándékukkal ellentétes hatást is kiválthatnak: félreértésük nehezíti a tudományos elméletek megértését. Sokal [ Sokal és Bricmont 1998] szerint Latour [ 1988] például félreérti, amikor Einstein a saját elméletének magyarázatakor “megfigyelőkről” beszél, hiszen ez alatt nem egy episztemológiai szubjektumot kell érteni, hanem csak egy vonatkoztatási pontot a téridőben. Paul Gross [ 1998] azt próbálja kimutatni, hogy néhány feminista szerző félreértette azt a metaforát, amely a spermát aktívnak állítja be a petesejt passzivitásával szemben, és ez a szemléltető kép nem bizonyítja a biológia “maszkulin” voltát; Michael Ruse [ 1998] tudományfilozófus pedig ugyanezt próbálja megmutatni a “szexistá”-nak bélyegzett darwinizmus metaforáinak félreértésével kapcsolatban. Alan Soble [ 1998] amellett érvel, hogy a modern tudomány természetére nézve nem szabad messzemenő következtetéseket levonni Bacon metaforáinak elemzéséből.

Az ilyen jellegű érvelések konklúziója általában az, hogy ha a tudomány-stúdiumok célja a tudomány elemzése, akkor a szerzőknek nem szabad megállniuk az ismeretterjesztés szintjén, a felületes megértésnél, hanem tudományos mélységeiben, technikai szinten is érteniük kell a kritizált elméletet. Másszóval, az elemzés “külső” szempontjai csak akkor válnak relevánssá, ha a “belső” szempontoknak nem mondanak ellent: ahogy Lakatos mondaná, a külső történet mintegy “kiegészíti” a belső történetet, de nem bírálhatja fölül [ Lakatos 1978] . Természetes, hogy a konstruktivisták többsége nem fogadja el ezt a nézetet, hiszen ezzel zárójelbe tennék a tudomány-stúdiumok jelentőségét.

A félreértések még könnyebben adódnak akkor, amikor a konstruktivista maga próbál metaforát, vagy még inkább analógiát felállítani – immár nem azzal a céllal, hogy a tudományos elméletet magyarázza, hanem ellenkezőleg, hogy a tudomány alapján magyarázzon –, és ennek segítségével vonja le következtetéseit. Jacques Lacan [ 1966] például a képzetes számok elméletének tételeivel analóg gondolatmenet alapján próbálta kimutatni, hogy a szexuális viszony nem “valós”; Julia Kristeva [ 1974] a halmazelmélet egy paradoxona segítségével érzékeltette, hogy az Állam tulajdonképpen nem létezik; a sokat kritizált Latour [ 1988] pedig Einstein híres elmélete alapján tanulmányozta az emberi társadalmat, és alkotta újra a “társadalom” fogalmát. A kritikák szerint ezek az analógiák egyáltalán nem állják meg a helyüket, és amellett, hogy a szerzők többnyire rosszul értik az analógia alapjául szolgáló elméletet, általában maga az analógia is felületes és félrevezető. A tanulság az, hogy a tudományos elméletek pusztán formai jellemzői önmagukban nem tekinthetők informatívnak, és a tudomány-stúdiumok elemzései gyakran elvétik saját tárgyukat, amikor figyelmen kívül hagyják a tartalmi részleteket.

 

d. Eltekintés a valóságtól

 

A kritikák eddig vázolt fajtái nem filozófiai szempontból bírálják a konstruktivista tanulmányokat, és a realista álláspont sok esetben hangsúlyozottan távol tartja magát a filozófiai vitáktól: a konstruktivisták vagy egyszerűen rosszul tudják a tényeket, vagy képtelenek a tiszta gondolkodásra. A leggyakrabban hangoztatott filozófiai jellegű kritika azon a véleményen alapul, hogy a konstruktivisták ott követik el a legnagyobb tévedést, amikor csak és kizárólag “külső” tényezőket vesznek figyelembe a tudomány elemzésekor, és teljesen eltekintenek a valóság szerepétől. Azt talán egy realista is megengedheti, hogy magában a megismerési folyamatban, a “felfedezés kontextusában” szerepet kapjanak a tudományhoz képest külső, pl. szociológiai, ideológiai, pszichológiai tényezők is, de amikor egy adott tézis végül objektív ismeretként beépül a tudományos tudás épületébe, akkor annak végső oka abban keresendő, hogy a tézist a tapasztalat, a valóság igazolja.

Sokal [ Sokal és Bricmont 1998] például elismeri, hogy feltehetők olyan kérdések, amelyek a tudomány-stúdiumok hatáskörébe tartoznak (pl. miért fogadták el a newtoni mechanikát lassabban Angliában, mint a kontinensen), ám ezek a kérdések sosem a tudományos elméletek tartalmára vonatkoznak: az elméletek tartalmát mindig a valóság és annak tapasztalata szabja meg (pl. arra a kérdésre, hogy miért fogadták el a newtoni mechanikát, az az egyetlen válasz, hogy azért, mert – megközelítőleg – igaz). Egy népszerű példa: Amikor az amerikai őslakos törzsek saját eredetükre vonatkozó hiedelmeit (melyek szerint őseik mindig is Amerikában éltek) összevetjük a modern tudomány álláspontjával (vagyis hogy Ázsiából érkeztek sok ezer évvel ezelőtt), akkor a tudományos álláspontot nem azért részesítjük előnyben, mert kulturálisan elfogultak vagyunk, hanem mert azt támasztják alá a leletek, vagyis a tapasztalati valóság. William J. McKinney [ 1998] alapos elemzésnek veti alá Harry Collins és Trevor Pinch [ 1993] esettanulmányát a hidegfúzióról, és arra a következtetésre jut, hogy a konstruktivista szerzők tévedésének legfőbb oka az, hogy bár rengeteg tényezőt figyelembe vettek elemzésükben, de éppen a legfontosabbról, a kísérleti adatokról feledkeztek meg – arról, hogy a tudományos elméletek végső tesztje a valóság.

Csakhogy annak eldöntése, hogy a tapasztalat valóban igazolja-e a vizsgált tudományos elméletet, pontosan a tudomány hatáskörébe tartozik, nem pedig a tudomány-stúdiumok feladata. A tudomány-stúdiumok éppen azzal a céllal születtek, hogy a tudományra irányuló elemzéseikben eltekintsenek a tudomány “belső” szempontjától, és más szempontokat érvényesítsenek. A realisták azáltal hárítják ezt az igényt, hogy egy tudományfilozófiai hagyományt követve megkülönböztetik a “felfedezés kontextusát” az “igazolás kontextusától”, vagy egyszerűbben szólva a tudomány “formáját” a tudomány “tartalmától”, és a “külső” szempontok érvényességét csak az első esetben ismerik el. Ám a konstruktivisták – egy másik (Kuhnra visszamenő) tudományfilozófiai hagyományt követve – tagadják az ilyen típusú megkülönböztetések érvényességét. A következő fejezetben egy tágabb kontextusba szeretném helyezni a tudomány-háborúban ütköző álláspontokat, és azt remélem, ezáltal egy olyan értelmezéshez jutunk (egyhez a számtalan lehetséges közül), amelynek segítségével közelebb kerülhetünk a háború mögött meghúzódó alapvető szembenállás természetének megértéséhez.

 


 

4. Összefoglalás és értékelés

 

4.1. A dogmatikusok és a szkeptikusok közti harc

 

Az ún. nyugati kultúra egész intellektuális hagyományán végighúzódik egy küzdelem a dogmatikusok és a szkeptikusok között. Míg a dogmatikusok hisznek az emberi tudás (mint tudás, vagyis igazoltan igaz vélekedés – “episztémé”) lehetőségében, addig a szkeptikusok azt próbálják kimutatni, hogy a tudás mint olyan lehetetlen, és vélekedéseinket (“doxa”) nem lehet kielégítő bizonyossággal megalapozni. Napjaink tudomány-háborúja ennek az ősi küzdelemnek egy ütközeteként is tekinthető.

A modern kor a ráció diadala: a (racionális) észhasználat messze maga mögött hagyta kognitív vetélytársait (pl. mítoszok, mágikus világképek, kinyilatkoztatáson alapuló hitrendszerek, intuitív ismeretek), és az ész szabad utat kapott az emberi értékek birodalmának trónja felé. Ám a ráció egyszerre szkeptikus és dogmatikus: egyfelől az örök kétely, a szüntelen kritika forrása, másfelől az igazság, a valódi tudás kutatásának “felszentelt” eszköze. Úgy tűnik, hogy a racionalizmus keretei között ez a vita soha nem válhat eldönthetővé, hiszen a szkeptikusok az első, míg a dogmatikusok a második aspektust hangsúlyozzák.

Ebben a vitában a két álláspont logikai pozíciója nem szimmetrikus, hiszen ahhoz, hogy a szkeptikusok tagadó helyzetbe kerülhessenek, szükséges, hogy dogmatikus állításokkal találják szemben magukat. A 19. század nagy “irracionalista” filozófiái (Kierkegaard, Schopenhauer, Nietzsche) válaszként jelentek meg a század elejét meghatározó, apodiktikus igényű filozófiai rendszerekre (Kant, Hegel); a huszadik századi eleji dogmatikus tudományfilozófiával (Bécsi Kör) szemben pedig sikeres hadjáratot indítottak a relativizmus neves képviselői (Quine, Kuhn, Feyerabend). Ez utóbbi harccal állítható párhuzamba az – immár szélesebb közönség előtt folyó, kevésbé szakmai és ezoterikus jellegű – tudomány-háború is, ahol különböző intellektuális forrásokból táplálkozó értelmiségiek indítottak támadást a tudományos világkép dogmatizmusa ellen.

 

 

4.2. A tudás megalapozhatatlansága

 

A szkeptikus álláspont képviselőit leginkább az a “beképzeltség” bosszantja, amellyel a dogmatikusok kitűntetik az ismeretek egy bizonyos rendszerét más vélekedésekkel szemben. A dogmatikus megpróbál rámutatni, hogy az általa védelmezett tudásforma – esetleg más tudásformákkal szemben – megalapozott, méghozzá egy bizonyos módszer (nevezzük ezt az igazolás módszerének, hogy elhatároljuk magunkat a felfedezés esetlegességétől) alapozza meg. Pontosan ez a helyzet a tudomány mai védelmezőinek esetében is: állításuk szerint a tudományos tudás – még ha nem is tévedhetetlen – kitűntetett a tudás egyéb területeivel szemben, ugyanis a (tág értelemben vett) tudományos módszer elvileg nemesebb a megismerés egyéb módszerinél, és így az ismereteknek egy általánosan privilegizált területét határolja körül.

A szkeptikus ellenérvek hagyományosan azt próbálják kimutatni, hogy a kitűntetett ismeretek ilyesfajta köre megalapozhatatlan, vagyis a megismerés egyetlen módszere sem juttathat bennünket tévedhetetlen tudás birtokába. A hagyományosan vizsgált igazolási módszerek skálájának két ellentétes pólusa az indukció és a dedukció. Az induktív megalapozás logikailag lehetetlen: az általános igényű tudás (pl. a tudományos tudás) egyetemes állításokat, “törvényeket” vagy “szabályokat” tartalmaz és alkalmaz, és ezek sosem támaszthatók alá (az abszolút bizonyosság szintjéig) egyedi állítások sorozatával [ Popper 1959] . A deduktív megalapozás elleni érvek szinte már a filozófiai gondolkodás kezdete óta közismertek: a korlátlan dedukció vagy végtelen regresszushoz, vagy körbenforgáshoz vezet, így kénytelenek vagyunk olyan alapállításokkal lezárni a deduktív láncot, melyeknek igazolása nem a dedukció hatáskörébe tartozik. Az igazolás e két alapsémája között elhelyezkedő módszerek képtelenek ötvözni az indukció és a dedukció előnyeit úgy, hogy közben a megalapozhatatlanság akadályait elhárítsák.

Sőt, ez a megalapozhatatlanság egy általánosabb metodológiai szinten is kimutatható: nemcsak az ismeretek bármely köre igazolhatatlan (az igazolást itt szigorú értelemben véve), hanem a megismerés (vagy igazolás) bármely módszere is az. Hiszen ha igazolni szeretnénk, hogy birtokában vagyunk a megismerés helyes módszerének, akkor ezt az igazolását vagy egy másik módszerrel kellene elvégezni – és akkor azt a módszert mivel igazolnánk? (végtelen regresszus) –, vagy pedig magának a módszernek kellene reflexívnek lennie, vagyis egyben önmagát is igazolnia. Ám ha a módszereket ugyanúgy igazolni kívánjuk, mint magát a tudást, akkor elmosódik a határ módszer és ismeret között, és a tudomány művelése és gyakorlata maga is elméleti tudománnyá válik. Az ilyesfajta kritikátlan scienticizmus az önmagát igazoló tudás utópiáját sugallja, és valójában a vak dogmatizmus álláspontját jelöli ki.

Karl Popper (aki tagadta ugyan a tudás megalapozhatóságát, de módszertanilag mégis dogmatikusnak bizonyult – lásd: 2.2.a szakasz) általánosan érvelt amellett, hogy maga a racionalizmus is racionálisan megalapozhatatlan [ Popper 1947. Vol. II, 217. o.] . Az ő meghatározása szerint “a racionalizmus az az attitűd, hogy hajlandók vagyunk hallgatni a kritikai érvekre és tanulni a tapasztalatból” – márpedig ezt az attitűdöt sem logikai érv, sem pedig a tapasztalat nem alapozhatja meg. Ezt a belátást játékosan úgy fogalmazta meg, hogy a racionalizmus nem más, mint “az észbe vetett irracionális hit”, és a racionalizmus választása ezek szerint nem racionális lépés, hanem “morális döntés”. A morális szféra azonban a normatív kijelentések nyelvén szól hozzánk: a “gondolkodj racionálisan” norma ugyanúgy nem szorul racionális (deduktív) igazolásra, mint bármely más, felszólító módban megfogalmazott szabály. Lássuk most azt, hogy a vég nélküli igazolás igénye hogyan váltható ki a tudományban a normatív szféra létjogosultságának elismerésével.

 

 

4.3. A tudomány normatív alapjai

 

A huszadik századi tudományfilozófiák a kuhni fordulat bekövetkeztéig normatív metodológiákat fogalmaztak meg, vagyis azáltal, hogy felismerni vélték a tudomány egyetlen és helyes megismerési módszerét, ezt a módszert kötelezőnek állították be minden racionális intellektuális vállalkozás számára. A normatív tételek státusza azért különleges a filozófiában, mert ezeket nem lehet racionális argumentáció segítségével igazolni vagy cáfolni, vagyis nem az ismeretek rendszerében kívánnak helyet foglalni, hanem feltételeket szabnak az ismeretekre és a megismerésre.

A tudományfilozófia egyik legjelentősebb fordulata abban állt, hogy a Kuhn által indított hagyomány többé már nem az ideális tudomány leírására vállalkozik (vagyis a követendő tudományos módszer előírására), hanem a tudomány valódi képének és fejlődésének puszta ábrázolására. Vagyis a tudományfilozófia ugyanúgy deskriptív szereppel bír a tudomány tekintetében, mint a tudomány a természet tekintetében. A tudományfilozófia egy szerényebb attitűdöt vett fel: nem szabhatja meg a tudomány számára, hogyan kellene működnie (hiszen mi jogosítaná fel erre, honnan venné a kompetenciát arra, hogy kivegye a kezdeményezést magának a tudománynak a kezéből?). A tudományos megismerés normatív elvei maguktól a gyakorló tudósoktól származnak, és a tudományfilozófia elméleti alapon nem bírálhatja ezeket az elveket – viszont bírálhatja őket egyrészt abból a szempontból, hogy mennyire bizonyultak követhetőnek a tudomány fejlődése során, másrészt pedig azok alapján a következmények alapján, amelyekhez az elvek követése vezetett. Pontosan ebben áll a tudomány-stúdiumok alapprogramja is: a tudományos vállalkozás sikerét vizsgálják, méghozzá nem “belső”, tudományos szempontok alapján, hanem egyéb, “külső” szempontok érvényesítésével.

Minden episztemológiai gyakorlat alapjai normatívak, és a tudomány esetén ezen normatív alapok közé tartoznak a 3.1.d szakaszban azonosított elvek és tézisek is. A szubjektum és objektum különbségének megállapítása, az individuális megismerés tézise, az egyetlen igaz reprezentáció elve: mindezek nem tartoznak az empirikusan igazolt vagy racionálisan bizonyított ismereteink közé, hanem a modern világszemlélet alapelveit rögzítik: felépítik azt a keretet, amelyen belül a tudományos megismerés folyik. Néhányan a tudomány védelmezői közül hajlamosak ezt figyelembe venni, amikor a konstruktivista támadásokat értékelik: Noretta Koertge [ 1999] például egy vele készített interjúban azt hangsúlyozza, hogy az “abszolút igazság” tudományos eszméje ellen indított támadások azért tévesztenek célt, mert ez egy regulatív elv, és mint ilyen teljesen megállja a helyét; Alan Sokal pedig amiatt panaszkodik, hogy a posztmodernek “meg akarják támadni azt a normatív koncepciót, amely szerint a tudományos kutatás a világgal kapcsolatos igazságok vagy közelítő igazságok keresésében áll” [ Sokal 1998. 10. o.] . Ám nem mindig ilyen világos, hogy normatív elvekről folyik a vita: Sokal pl. ugyanabban a cikkében később kijelenti, hogy “semmit sem nyerhetünk az objektív tudományos tudás létezésének tagadásával, ugyanis tetszik vagy nem, de létezik” [ Sokal 1998. 18. o.] – mintha csak az objektivitás egy tényállás, nem pedig egy normatív elv volna.

A tudomány-háborúban számos motívum arra vezethető vissza, hogy a résztvevő felek elbeszélnek egymás mellett, és ráadásul ezt nem is veszik észre. A vágybeteljesítéstől elvakított tudomány-hívők annyira elkötelezik magukat az episztemológiai alapelvek mellett, hogy azokat abszolút igazságnak (vagyis vitathatatlan állításnak) látják, nem pedig követendő normának, és így ellenfeleik könnyű helyzetbe kerülnek annak kimutatásához, hogy ezen állítások érvényessége a valós szituációkban sérül. A tudomány történetének vizsgálata tényleg arra enged következtetni, hogy a tudományos tudás sohasem bizonyult annyira biztosnak és objektívnak, sem a tudományos kutatás annyira racionálisnak, mint amennyire azt szerették volna (ennek kimutatásán fáradozik a konstruktivista tanulmányok talán túlnyomó része). Ez azonban két dolgot is jelenthet: egyfelől elképzelhető, hogy bár a kitűzött normák valóban az ismeretek igaz (vagy akár csak optimális) rendszeréhez vezetnének, ám az emberi “gyarlóság” – külső, pl. pszichológiai vagy szociológiai okokból – megnehezíti ezek követését; másfelől jelentheti azt is, hogy a tudomány normái – belső, logikai okokból – korántsem alkotnak egy megvalósítható, vagy akár csak követhető szabályrendszert. Ha az első lehetőség áll fenn, akkor ez a helyzet önmagában még nem jelenti azt, hogy a normák képességeink szerinti követése helyett ezen normák elvetését kellene választanunk. Maguk a történeti esettanulmányok tulajdonképpan még azt sem bizonyítják (bár sok esetben valószínűvé teszik), hogy ezek az elvek soha nem lesznek teljes mértékben követhetők – sokan ma is hisznek abban, hogy a (nem is olyan távoli) jövőben majd be fog köszönteni a tökéletes (mindentudó) tudomány korszaka.

De vajon állíthatjuk-e, hogy – a gyakorlati megvalósíthatóság kérdését félretéve – a tudomány normatív alapelveinek követése volna az emberiség fejlődésének, boldogulásának a leghatékonyabb eszköze? Annak kimutatása, hogy a fenti lehetőségek közül a második áll fenn, vagyis hogy a tudomány erre az “ideális eszménykép” feladatára sem alkalmas, egy olyan elemzési stílust követel, amelyet hagyományosan nem szokás alkalmazni a tudománnyal kapcsolatban. Talán ebben áll a tudomány-stúdiumok valódi sikere: a külső szempontok alkalmazása lehetővé teszi, hogy demonstráljuk a tudományos elvek követésének káros következményeit. Ez azonban nem pragmatizmust jelent, hiszen nem csupán (illetve elsősorban nem) a sikerei alapján ítéljük meg a tudományt (márpedig sokak szerint ez a megítélés egyetlen lehetséges módja), hanem a “kockázatok és mellékhatások tekintetében” is. Lehetséges ugyanis, hogy míg a modern tudomány kitűnően megfelel a vele szemben támasztott elvárásoknak (technológiai sikeresség, koherens világmagyarázat, stb.), addig más szempontok alapján egyenesen katasztrofális következményekhez vezet. Ezért a konstruktivisták elsődleges célja a tudomány-stúdiumok “külső” nézőpontjának elismertetése, vagy egyáltalán a lehetséges szempontok pluralitásának felmutatása: ez megteremthetné az alapot a “tisztességes” versenyre a modern tudomány és más kognitív vállalkozások között.

A tudomány-háború tétje mindkét fél szerint az emberiség jövője. A tudomány hívei szerint ha elvetjük a tudományt, akkor ezzel elvetjük az emberi viselkedés racionalitásának egyetlen eszközét, és így, sutba hajítva több száz év megfeszített küzdelmének gyümölcsét, kiszolgáltatjuk az emberiséget az irracionalitás káoszának. Az ellentábor szerint maga a tudomány az, amelyik a csőd szélére sodorta az emberiséget, és ha nem akarunk gyászos pontot tenni a történelem végére, akkor gyorsan helyesbítenünk kell elődeink tévedésit, amíg nem késő. Mi csak remélhetjük, hogy a fenyegetések közül egyik sem válik valóra, és a vita lezárulása után szellemileg és kulturálisan gazdagabbak leszünk, mint azelőtt.

 


 

Hivatkozások

 

Altrichter Ferenc, szerk. 1972. A Bécsi Kör filozófiája. Budapest: Gondolat.

 

Baudrillard, Jean. 1992. L’Illusion de la fin. Paris: Galilée.

 

Bloor, David. 1973. “Wittgenstein and Mannheim on the sociology of mathematics”. Stud. Hist. Phil. Sci. 4 (2). 173-191. o.

 

Bloor, David. 1976. Knowledge and Social Imagery. London: Routledge & Kegan Paul. Magyar fordítás az első fejezetről: “A tudásszociológia erős programja”. Ford. Farkas Katalin. In: Forrai Gábor és Szegedi Péter, szerk.: Tudományfilozófia szöveggyűjtemény. Budapest: Áron kiadó. 1999. 427-445. o.

 

Boghossian, Paul A. 1998. “What the Sokal hoax ought to teach us”. In: [ Koertge, 1998. 23-31. o.]

 

Boyd, Richard. 1983. “On the current status of scientific realism”. Erkenntnis 19: 45-90. Magyar fordítás: “A tudományos realizmus jelenlegi helyzete”. Ford. Ambrus Gergely. In: Laki János, szerk.: Tudományfilozófia. Budapest: Osiris kiadó – Láthatatlan Kollégium. 1998. 170-188. o.

 

Bulhak, Andrew C. 1996. “The postmodernism generator”.
http://www.elsewhere.org/cgi-bin/postmodern

 

Collins, Harry. 1985. Changing Order. London: Sage.

 

Collins, Harry és Trevor Pinch. 1993. The Golem: what everyone should know about science. Cambridge: Cambridge University Press.

 

Comte, Auguste. 1848. Discourse sur l’Ensemble du positivisme. Magyar fordítás: A pozitív szellem. Ford. Berényi Gábor. Budapest: Magyar Helikon. 1979.

 

Damarin, Suzanne K. 1995. “Gender and mathematics from a feminist standpoint”. In: W.G. Secada, E. Fennema és L.B. Adajian, szerk.: New Directions for Equity in Mathematics Education. New York: Cambridge University Press. 242-257. o.

 

Duhem, Pierre. 1914. La Théorie physique: son objet, sa structure. Paris: Riviere.

 

Fehér Márta. 1986. “A tudásszociológia mint tudományelmélet”. Janus I.3. 45-58. o.

 

Fehér Márta. 1997. “A poszt-akadémikus tudományig és tovább”. Magyar Tudomány, 1997/7.

 

Feyerabend, Paul. 1975. Against Method. London: New Left Books.

 

Franklin, Allan. 1998. “Avoiding the experimenters’ regress”. In: [ Koertge, 1998. 151-165. o.]

 

Fukuyama, Francis. 1992. The End of History and the Last Man. New York: Free Press. Magyar fordítás: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest: Európa. 1994.

 

Gross, Paul R. 1998. “Evidence-free forensics and enemies of objectivity”. In: [ Koertge, 1998. 99-118. o.]

 

Gross, Paul R. és Norman Levitt. 1994. Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels with Science. Balitimore: John Hopkins University Press.

 

Gross, Paul R., Norman Levitt és Martin W. Lewis, szerk. 1996. The Flight from Science and Reason. Annals of the New York Academy of Sciences 775.

 

Harding, Susan. 1991. Whose Science? Whose Knowledge? Ithaca, N.Y.: Cornell University Press.

 

Hayles, N. Katherine. 1992. “Gender encoding in fluid mechanics: Masculine channels and feminine flows”. Differences: A Journal of Feminist Cultural Studies 4(2): 16-44.

 

Huth, John. 1998. “Latour’s relativity”. In: [ Koertge, 1998. 181-192. o.]

 

Jacob, Margaret C. 1998. “Reflections on Bruno Latour’s version of the seventeenth century”. In: [ Koertge, 1998. 240-254. o.]

 

Keller, Evelyn Fox. 1980. “Baconian science: a hermaphroditic birth”. Philosophical Forum 11: 299-308.

 

Kitcher, Philip. 1998. “A plea for Science Studies”. In: [ Koertge, 1998. 32-56. o.]

 

Koertge, Noretta, szerk. 1998. A House Built on Sand. Exposing Postmodernist Myths about Science. New York és Oxford: Oxford University Press.

 

Koertge, Noretta. 1999. “Science — A House Built on Sand?” (Interview.) In: D. Greenberger, W.L. Reiter és A. Zeilinger, szerk.: Epistemological and Experimental Perspectives on Quantum Physics [Vienna Circle Institute Yearbook 7]. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

 

Kristeva, Julia. 1974. La Révolution du langage poétique. Paris: Éditions du Seuil.

 

Kuhn, Thomas S. 1962. The Structure of Scientific Revolutions. Chicago: University of Chicago Press. Magyar fordítás: A tudományos forradalmak szerkezete. Ford. Bíró Dániel. Budapest: Osiris. 2000.

 

Lacan, Jacques. 1966. “Subversion du sujet et dialectique du désir dans l’inconscient freudien”. In Écrits. Paris: Éditions du Seuil.

 

Lacan, Jaques. 1970. “Of structure as an inmixing of an otherness prerequisite to any subject whatever”. In: R. Macksey és E. Donato, szerk.: The Languages of Criticism and the Sciences of Man. Baltimore: John Hopkins Press. 186-200. o.

 

Lakatos Imre. 1978. “History of Science and its Rational Reconstructions”. In: Worrall és Currie, szerk. The Methodology of Scientific Research Programmes. Cambridge: Cambridge University Press. Magyar fordítás: “A tudomány története és annak racionális rekonstrukciói”. In: Milkós Tamás, szerk: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Ford. Forrai Gábor. Budapest: Atlantisz. 1997. 65-128. o.

 

Latour, Bruno és Steve Woolgar. 1979. Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts. Beverly Hills and London: Sage.

 

Latour, Bruno. 1987. Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

 

Latour, Bruno. 1988. “A relativistic account of Einstein’s relativity”. Social Studies of Science 18: 3-44.

 

Latour, Bruno. 1993. We Have Never Been Modern. New York: Harvester. (Angol fordítás: C. Porter.) Magyar fordítás: Sohasem voltunk modernek. Ford. Gecser Ottó. Budapest: Osiris. 1999.

 

Levins, Richard. 1996. “Ten propositions on science and antiscience”. In: [ Ross, 1996a. 180-192. o.]

 

Levitt, Norman. 1998. “The end of science, the central dogma of Science Studies, Monsieur Jourdain, and Uncle Vanya”. In: [ Koertge, 1998. 272-285. o.]

 

Lyotard, Jean-Franç ois. 1979. La Condition postmoderne: Rapport sur le savoir. Paris: Éditions de Minuit. Magyar fordítás: A posztmodern állapot. Ford. Bujalos István és Orosz László. Budapest: Századvég. 1993.

 

Mannheim, Karl. 1925. Wissensoziologie. Berlin und Neuwied: Luchterhand.

 

Mannheim, Karl. 1929. Ideologie und Utopie. Bonn: Verlag von Friedrich Cohen. Magyar fordítás: Ideológia és utópia. Budapest: Atlantisz. 1996.

 

Marx, Karl. 1859. Zur Kritik der Politischen Ökonomie. Berlin.Magyar fordítás: A politikai gazdaságtan bírálatához. In: Marx-Engels művei XIII. Budapest: Kossuth. 1965.

 

McKinney, William J. 1998. “When experiments fail: Is “cold fusion” science as normal?”. In: [ Koertge, 1998. 133-150. o.]

 

Merton, Robert K. 1938. “Science, technology and society in the 17th century England”. Osiris.

 

Merton, Robert K. 1973. The Sociology of Science. Theoretical and Empirical Investigations. Chicago: University of Chicago Press.

 

Nelkin, Dorothy. 1996. “The Science Wars: Responses to a marriage failed”. In: [ Ross, 1996a. 114-122. o.]

 

Newman, William R. 1998. “Alchemy, domination, and gender”. In: [ Koertge, 1998. 216-226. o.]

 

Popper, Karl. 1947. The Open Society and Its Enemies. London: Routledge. Vols. I–II.

Popper, Karl. 1959. The Logic of Scientific Discovery. London: Hutchinson. Magyar fordítás: A tudományos kutatás logikája. Ford. Petri György és Szegedi Péter. Budapest: Európa. 1997.

 

Putnam, Hilary. 1975. “The meaning of ‘Meaning’”. In: K. Gunderson, szerk.: Language, Mind and Knowledge. Minneapolis: University of Minnesota Press. 131-193.o.

 

Quine, Willard van Orman. 1951. “Two dogmas of empiricism”. Philosophical Review 60: 20-43. Magyar fordítás: “Az empiricizmus két dogmája”. Ford. F. Szabó István. In: Forrai Gábor és Szegedi Péter, szerk.: Tudományfilozófia szöveggyűjtemény. Budapest: Áron kiadó. 1999. 131-152. o.

 

Quine, Willard van Orman. 1975. “On empirically equivalent systems of the world”. Erkenntnis 9: 313-328. Magyar fordítás: “A világ empirikusan ekvivalens rendszereiről”. Ford. Ambrus Gergely. In: Laki János, szerk.: Tudományfilozófia. Budapest: Osiris kiadó – Láthatatlan Kollégium. 1998. 124-136. o.

 

Rose, Hilary. 1996. “My enemy’s enemy is – only perhaps – my friend”. In: [ Ross, 1996a. 80-101. o.]

 

Ross, Andrew. 1991. Strange Weather: Culture, Science, and Technology in the Age of Limits. London: Verso.

 

Ross, Andrew, szerk. 1996a. Science Wars. Durham és London: Duke University Press.

 

Ross, Andrew. 1996b. “A few good species”. In: [ Ross, 1996a. 311-320. o.]

 

Ross, Andrew. 1996c. “Introduction”. In: [ Ross, 1996a. 1-15. o.]

 

Ruse, Michael. 1998. “Is Darwinism sexist? (And if it is, so what?)”. In: [ Koertge, 1998. 119-130. o.]

 

Shapin, Steven és Simon Schaffer. 1985. Leviathan and the Air Pump: Hobbes, Boyle and the Experimental Life. Princeton, N.J.: Princeton University Press.

 

Soble, Alan. 1998. “In defense of Bacon”. In: [ Koertge, 1998. 195-215. o.]

 

Sokal, Alan. 1996a. “Transgressing the boundaries: Toward a transformative hermeneutics of quantum gravity”. Social Text 46/47: 217-252. Magyar fordítás: “A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé”. In: [ Sokal és Bricmont, 1998-magyar. 280-321. o.]

 

Sokal, Alan. 1996b. “A physicist experiments with cultural studies”. Lingua Franca 6(4): 62-64.

 

Sokal, Alan. 1998. “What the Social Text affair does and does not prove”. In: [ Koertge, 1998. 9-22. o.]

 

Sokal, Alan és Jean Bricmont. 1997. Impostures Intellectuelles. Paris: Éditions Odile Jacob.

 

Sokal, Alan és Jean Bricmont. 1998. Fashionable Nonsense. Postmodern Intellectuals’ Abuse of Science. New York: Picador USA. Magyar fordítás: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Ford. Kutrovátz Gábor. Budapest: Typotex. 2000.

 

Sullivan, Philip A. 1998. “An engineer dissects two case studies: Hayles on fluid mechanics, and MacKenzie on statistics”. In: [ Koertge, 1998. 71-98. o.]

 

Thom, René. 1975. Structural Stability and Morphogenesis. Reading, Mass.: Benjamin. (Angol fordítás: D.H. Fowler.)

 

Traweek, Sharon. 1996. “Unity, dyads, triads, quads, and complexity: cultural choreographies of science”. In: [ Ross, 1996a. 139-150. o.]

 

Yates, Frances. 1978. The Rosicrucian Enlightenment. Boulder, Colorado: Shambhala Press.